…ezek…

2

A rossz, amit elkövetünk, nem kelt fel annyi gyűlöletet és nem zúdít ránk annyi
üldözést, mint jótulajdonságaink.
(François de La Rochefoucauld)

A nagy déli kikötőváros már a 2010-es években is a legnagyobb muzulmán enklávé volt, a 2015-18-as bevándorlás után pedig az első muzulmán többségű európai várossá lett. A várost a 9. században egyszer már elfoglalták a muzulmánok és a hittudósok szerint, ami egyszer az iszlámé volt az örökre az is marad, bármi történjék ezután. Minden rendben volt tehát. A rendőrség, a rendfenntartók már régen letettek róla, hogy bármiképpen beavatkozzanak az itteni eseményekbe. A 2000-es években a város polgármestere még a hadsereg segítségét kérte a bandák ellen, erre azonban természetesen nem került sor, mert ez sértette volna bűnözők emberi jogait.

A „muzulmánokat a rendőrségbe” kampány lett végül is a megoldás. A város rendőrsége mostanra kizárólag muzulmánokból állt, a parancsnokig bezárólag, így fennmaradt a rendőrség, a közigazgatás látszólagos hatalma, viszont nem is lövöldöztek a rendőrökre. A kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt. Látszólag. Valójában a várost – az európai kábítószer kereskedelem déli kapuját – a kábítószercsempész bandák uralták és rajtuk keresztül az IS. A különböző közel-keleti demokratikus szervezetek mindegyike foglalkozott az afgán ópium heroinná finomításával – az utat a Palesztin Felszabadítási Front taposta ki még a ’70-es években – valójában ez volt a fő bevételi forrásuk, ám az elmúlt évek során az IS fokozatosan legyőzte, beolvasztotta őket és rátette kezét az egész termelésre és forgalmazásra. Az Afganisztánból induló nyers ópium az ő kezükön keresztül jutott el a nyugat-európai fogyasztók vénájába. Legyőzték vetélytársaikat, az olasz, az orosz és az albán maffiát. A folyamat roppant véres volt, ám mostanra a helyzet rendeződött, a piacot felosztották és kikötő virágzott. Minden kerületben meg volt az a szervezet, aki ellenőrizte a rendet és a zökkenőmentes üzletmenetet. Ez a szervezet adta azután a helyi rendőrséget, közintézmények személyzetét és az igazságszolgáltatást. Mindezt természetesen az állam törvényeinek betartásával és a hatóságok behunyt szeme előtt.

Miközben az előző napon a nagyvárosokban zajlottak a „sajnálatos rendőri túlkapások” – ahogyan a mainstream sajtó nevezte – a kikötővárosban nyugalom honolt. Itt is volt felvonulás, tömeg, táblák, mindez békésen és utána közös imára borultak a hívek az utcákon és tereken, majd mindenki szépen hazament.

A kikötőbe lassan sötétedett. A mólók mellett arab rakodómunkások ácsorogtak, cigarettázva vártak. Délután rendelték őket a kikötőbe, nem tudták miért; a kikötői épületek között a bandák fegyveresei cirkáltak a biztonság kedvéért. A naplementével három teherhajó siklott be a kikötőbe. Ütött-kopott teherszállító volt mindhárom, libanoni zászló alatt, a szállítólevelek szerint a líbiai Abu Kammash kikötőjéből indultak és szállítmányuk gépalkatrészekből állt, melyeket a szokásoktól eltérően nem konténerekben szállítottak, hanem különálló ládákban. Nem is lehetett másképp az Abu Kammash-i kikötő konténer-terminálját már évekkel ezelőtt felrobbantották egy helyi nézeteltérés okán. A hajók a bevándorlók útvonalát követve haladtak Olaszország partjai felé, fedélzetükön – jól láthatóan – néhány tucat menekült ődöngött, akiket találomra választottak ki Líbiában.

Útjuk biztonságos volt, mivel az EU haditengerészeti erői messze elkerülték a bevándorlókat szállító hajókat, miután egy manőver során az egyik hadihajó összeütközött az egyik menekülteket szállító járművel és néhány bevándorló meghalt. Az ügy óriási port vert fel, például az EU-parlament egyik baloldali képviselője az olasz miniszterelnököt Mussolinihez hasonlította. Azóta, csak ha segítséget kértek, akkor mentek közelebb.

A kikötőhöz közeledve az álcának használt bevándorlókat a tengerbe hajították, a papírokat és vámvizsgálatot gyorsan és gördülékenyen „intézték” – ahogyan szokták.

A hajók a mólóhoz simultak, az emberek eldobták a cigarettát és sorba állva megkezdték a munkát, mellyel reggelre végezni kellett az utasítás szerint. Éjfél is elmúlt már, mikor az egyik munkás, aki figyelmetlen volt, vagy talán túl fáradt, a terhével együtt a fedélzetről a mólóra zuhant. A jó hatméteres zuhanás után a rakodómunkás azonnal szörnyethalt, a láda összetört és amerikai gyártmányú rakétavetők szóródtak ki belőle.

A fegyverek hosszú utat jártak be. Eredetileg abból a szállítmányból származtak, amelyet az iraki hadsereg felfegyverzésére szántak és ennek keretében amerikai szállítógéppel érkeztek Irakba. A repülőtérről teherautóval a harcoló alakulatokhoz küldték őket, csakhogy ezek az alakulatok valójában nem léteztek, csak a zsoldlistákon, a szellemkatonáknak kifizetett zsoldon pedig a nagyon is valóságos katonai parancsnokok osztoztak el testvériesen. A felesleges fegyvereket bónuszként eladták egy szaúdi-arábiai kereskedőnek és tőle vette meg az IS. Az egyszerűség kedvéért – no meg hogy ne kelljen annyiszor rakodni – szokás szerint, az iraki hadsereg teherautói vitték a megbeszélt átvételi ponthoz. Innen egy szíriai kikötőbe utaztak, ahol menekülteket szállító hajókra kerültek, hogy Líbiába juttassák őket. Ez volt az egyedül veszélyes útjuk, mert az izraeli őrhajók nem tréfáltak, ha fegyvereket találtak, a hajót a legénységgel együtt süllyesztették el. Kivéve azokat, akikkel még a Mossad is beszélgetni akart. Az ő sorsuk sem lett persze jobb, mint a többieké. Sőt.

Mindenki szó nélkül vette tudomásul a balesetet, az árút összeszedték és alkalmilag egy kiürített szemeteskonténerbe rakták fel a várakozó teherautókra. Hajnalra végeztek is és egy szedett-vedett teherautó flotta elindult észak felé, az európai nagyvárosok irányába.

Facebook hozzászólások