Forradalmi kockás

4

Makarenko felfogása szerint a moralitás a szocialitással egyenlő. Csak a “közösségi hangszerelésű” pedagógia képes arra, hogy megteremtse a >>világforradalom frontján küzdő szovjetember<< típusát. 

Pukánszky – Németh: Neveléstörténet

Olvasom a HVG című mértéktelenül mértékadó sajtótermékben a skót-minta-típusú forradalom Robespierre-jével, Istvánnal készült interjút, aki nem mellékesen Pukli. (Itt most nem a szabályos felület torzulására gondolok, hanem ez a neve, de a világért sem akarok valaki nevével humorizálni.) Nos, ott azt olvasom, hogy a jeles demagógus – aki magyar nyelvet és irodalmat oktat – egyfajta játékkal tanítja a csillogószemű nebulókat a nyelvtan rejtelmeire. Tanulmányozva az interjúban leírt oktatási innovációt, olyan ijedelemmel vegyes megdöbbenés vett rajtam erőt, mint migránson a buzibárban. Alább, mindazokkal akinek nem volt szerencséjük az interjúhoz megosztanám az ott olvasottakat.

Nézzük meg, hogy melyek azok a területek, amelyekre a gyerekeknek szükségük van az élethez.” Kezdi pedagógiai programjának felvázolását korunk kockás Comeniusa. Erre magam is kíváncsi vagyok. Rögvest meg is tudom. „A cél pedig valójában az lenne, hogy megtanítsuk a gyerekeket tájékozódni, kiválasztani a helyes információt, fejleszteni az együttműködést, az értő olvasást, a kritikai és az alapvető matematikai gondolkodást.” Azt, hogy mit ért pontosan „tájékozódáson”, nem fejti ki, pedig érdemes lenne, mert sokértelmű szó. Van ugye a geográfiai tájékozódás, ahhoz iránytű, GPS, tüzérségi távcső, vagy újabban embercsempész kell, de bizonyára nem erre gondol. Az élet dolgai között tájékozódni pedig nehezen tanítható tudomány. Elég csak hősünk fordulatos pályájára gondolni az MSZP-től a Fideszes igazgatói kinevezésen át a kockás forradalomig, hogy lássuk: ő sem az iskolában tanult meg tájékozódni. De legalább most már tud.

A kritikai gondolkodást nem biztos, hogy tanítani kell, sőt. Véleményem szerint a dac-korszak túlfűtötten kritikai gondolkodását inkább visszanyesni célszerűbb, rávilágítva arra, hogy

A) inkább csak azt kritizáljuk amit ismerünk, mert különben ostobaságokat fog mondani;

B) általában nem a többiek hülyék, hanem mi magunk.

De nézzük el a fogalmi pongyolaságot és nézzük azt, ami gazán fontos: a módszert.

Van egy kerettörténet, ami az én gyerekeim esetében az, hogy atomtámadás volt…” – meséli Kockás István a nyelvtantanításban használt innovációt. Értjük, az életből vett példákon keresztül kell megtanulni a tájékozódást és a Mad Max univerzuma pontosan ilyen. Miután az atomtámadás mindennapos, érthető, hogy ehhez kell fordulni. Miután bejelentjük az atomcsapást a tanuló ifjúságnak „meg kell találniuk a kiutat a bunkerből, fel kell építeniük egy társadalmat, át kell vészelniük betegségeket, vezetőt kell választani.”  Ezek mind nagyszerű célok, csak azt nem értem hogy jönnek ide az ikes igék? Vagy az, hogy mikor kell „ly”-t használni. A magyar nyelv tele van kivételekkel és a kivételeket meg kell tanulni, ugyanis azért kivételek, mert nem vezethetők le az általános szabályokból.

Kivéve persze, ha az atombombát a nyelvtanra dobták le és eltörölte ezeket.

Egy másik lapnak úgy pontosít, hogy „Folyamatosan elgondolkodtató feladatokat oldanak meg, csoportmunkát végeznek, kommunikálnak egymással, előadást tartanak, értékelik egymást és saját magukat.” Bravó. Egy atomtámadás túlélői bizonyára főleg előadásokat tartanak és értékelnek, amíg éhen nem halnak.

Bizonyára rosszabbul járnának, ha például lexikálisan tudnák, hogy melyek az ehető növények és állatok, hogyan kell tüzet gyújtani és a rendelkezésre álló szerszámokkal megvédeni magukat a szomszéd túlélőktől.

Majd beviszi a végső csapást is: „Ezzel a játékkal tanítottam meg nekik az Europass önéletrajz elkészítését is” Atomtámadás után mi lenne fontosabb? Mondjuk az atom után néhány generációval biztos változtatni kell majd ezen a mostani módszeren, mert nem lesz mindegy, hogy melyik fejével nézi a papírt. Ennek az egésznek a bevezetését a Civil Közoktatási Platformon is javasolni fogja. Azok meg el is fogadják. És majd mennek atomtámadásért tüntizni. Az lesz az igazi. Itt tartunk.

Végezetül néhány megjegyzés. A pedagógiai módszerek, amint a társadalmi berendezkedések is, nem univerzálisak. Tévedés tehát azt gondolni, hogy azok minden további nélkül átvehetőek és alkalmazhatóak bárhol, bármikor. A finn iskolarendszerben nyilván azért együttműködőbbek a gyerekek, mert a skandináv társadalmak is olyanok. Ami nem is csoda, mert télen olyan hideg van, hogy a migráns is csak szívatóval indul és az embereknek össze kellett fogni a túlélésért.

Nem a pedagógia csinálta a finn társadalmat, hanem a finn társadalom a pedagógiát. Ezt átvenni igencsak fura eredményhez vezethet.

A jó északiak például biztos nem láttak még tömegével 16 évesen második általánosba járó Lakatos Winnetoukat, így a finn pedagógia sem készült fel rájuk. Majd most a migránsok megmutatják nekik, de egyelőre a probléma felismeréséig se jutottak el, csak csodálkoznak néhány szokatlan jelenségen.

Azt csak az elmegyenge EU-bürokraták maroknyi csoportja – na meg a mi kockás Makarenkóink – hiszik, hogy az iskolában kell az új társadalmat alkotni. Egyformát mindenütt lehetőleg. Láthatóan nem tudnak menekülni a „szocialista ember” kinevelését célzó projekt hatásai alól, csak most a „demokratikus” a cél. A nyolcvanas években kitörő oktatási/nevelési reform-dühnek ugyanis pontosan az volt az oka, hogy a párt kevesellte az „szocialista ember” kikovácsolásában elért eredményeket. Ugyanazok a pedagógiai „szakértők” folytatták aztán a munkát, ugyan azzal a voluntarista alapállással.

Csak erről elegánsan hallgattak/hallgatnak. Pedig – szerintem – pontosan ezért tartunk ott ahol.

Facebook Hozzászólások