Hárpia a hálószobában

17

„az osztály a forradalmi célszerűség érdekében jogosult beleavatkozni tagjai szexuális életébe”

Aron Zalkind a kommunista szexualitás prófétája

Tartozom a nyájas olvasónak egy tökéletesen fölösleges vallomással: nem nagyon szeretem Kirkegaardot. Ennek egyik oka, hogy a dán gondolkodó majdnem teljes munkásságát a Hegellel való birkózásnak szentelte, akit viszont a legnagyobb gondolkodók között tartok számon. Természetemnek eme sötét oldalát – az olvasó szerencséjére – igyekszem féken tartani. Tehát nem kedvelem Kirkegaardot, de én legalább olvastam.

Nem úgy, mint Pető Andrea, az MTA doktora és a CEU professzora. Ő ugyanis cikket rittyentett „Kierkegaard nászéjszakája” címmel az elmélyülten tudományos Magyar Narancs című kiadvány hasábjain. Ennek bevezetőjében idézi a jeles dán gondolkodó egyik megállapítását, ahol azt hányja Hegel szemére, hogy gondolatai nem nyújtanak kellő támpontot arra nézvést, hogy miképpen kell viselkedni a nászéjszakán.

Ez egyébként jogos. Hegelt, filozófiailag nem nagyon foglalkoztatta a hálószoba, ahogyan a többi normális filozófust sem.

Ha ugyanis a professzor asszony méltóztatott volna olvasni Kirkegaard műveit, akkor pontosan tudná, hogy ez az ironikus megjegyzése pontosan az ellen szól, amit Pető később mindenáron ajánlani szeretne. A dán azt állítja ugyanis, hogy nem lehet az emberi élet intimitását, meghittségét teoretikusan megközelíteni, szabályok közé szorítani, ahogyan azt Pető és tettestársai szeretnék.

Ő egyébként elítélőleg nyilatkozik a „romantikus” szerelemfelfogásról, mely azon férfiakban alakult ki, „akik kamaszkorukban kétségbeesetten próbálták ellesni azt a mozdulatot a filmvászonról, ahogyan a férfi sztár karjába kapja és lecsókolja a vágyott nőt, hogy aztán az boldogan elaléljon.”

Ezt az értelmezést még értem is, hiszen a professzor asszony ilyet bizonyára tényleg csak a filmvásznon tapasztalt.

A CEU genderológusa szerint a legfontosabb feladat: „(…) egyrészt az intim viszonyok egyenlőségen alapuló kodifikációja, másrészt a meglevő szabályok alkalmazása (…)” Ezt ugyan később agyonüti azzal, hogy „a női jogokért harcolók az intimitást normatívan szabályozó törekvésekkel szemben határozzák meg magukat”. De ez a nyilvánvaló ellentmondás nem zavarja őt – amint Kirkegaard véleménye sem – mert a többi radikális feministához hasonlóan, egyszerűen nem gondolja végig. Ezután felteszi művére a koronát: „annak a meghatározásához, hogy mit kell tennie egy fiatalembernek a nászéjszakáján, a Kierkegaard által hiányolt hegeli magyarázathoz időre, türelemre, párbeszédre és körültekintésre van szükség”. Mondjuk szerintem a hegeli magyarázathoz nem időre, türelemre, párbeszédre és körültekintésre lenne szükség, hanem Hegelre, akinek viszont jóval több esze volt annál, hogysem ilyen magyarázatra vetemedett volna.

Eddig a cikk. Nem tudom megállni, hogy újra meg ne állapítsam: a gender és egyéb „tudományok” művelőiből üdítő módon hiányzik a filozófia jeleseinek ismerete. Valamint, ettől nem teljesen függetlenül, a koherens gondolkodásnak még csak az igénye sem merül fel bennük.

Van azonban az intimitásnak – melybe oly vígan turkálnak a jog fakanalával – egy, a gendertudomány által méltatlanul elhanyagolt szelete. Ez pedig a buzi házasság területe, melyet, eléggé el nem ítélhető módon, még az isztambuli egyezményből is kihagytak. Az ugyebár axióma, hogy amennyiben egy férfi nőnek érzi magát akkor az is. Joga van hozzá, amint azt a Brian élet című örökbecsű műalkotásból is tudjuk.

Zárójel. Ez természetesen általában is igaz, ha bárki bárminek gondolja magát, akkor ő az. Lehet például kandeláber is. Csak meg ne gyújtsák. Zárójel bezárva.

Mármost, amint valaki nőnek nyilvánítja magát, akkor automatikusan elnyeri mindazon feminista támogatást, mely „a” nőknek szól. Hiszen az így feminizálódott buzi elnyomásnak lesz kitéve a „férfiak” részéről. Már ha ez a fogalom értelmezhető ezen keretek között.

Illene hát szabályozni ezeket a dolgokat is. Ami azért egyáltalán nem egyszerű dolog. Azt még el tudom képzelni, hogy a buzibárokban ezentúl komplett közjegyzői irodát nyitnak, ahol gondos szerződések szabályozzák – a vazelin minőségéig bezárólag – a felek jogait és kötelességeit. De mi van a családi fészek melegében történő elnyomásokkal? Mondhatjuk azt (mondják is), hogy a buzik azok nem olyanok. Ám mivel másrészről szerintük az összes többi ember meg olyan, adódna a következtetés, hogy a buzik nem emberek. Ezt pedig nyilván kerülni szeretnék. Amúgy is komplikált az ügy.

Képzeljük el. „Anyus” otthon porszívózgat, ápolja a növényeket, mikor hazajön az a brutális állat, véres húst követel vacsorára és erőszakoskodni kezd. Elnézve a buzikkal foglalkozó irományok illusztrációjaként mutogatott százharminc kilós transzvesztitákat, egyáltalán nem állapítható meg biztosan, hogy az adott esetben ki is a „gyengébbik” nem. Hiszen olyan maflást tud adni az 52-es tűsarkúval, hogy a vadállat arról koldul. Már a puszta nézésétől lepattog a csempe a falról.

Hogyan megy így el a hatósághoz hihetően bepanaszolni az őt ért erőszakot, mikor a rendőr is fél tőle?

Nincs mese, ezen bizony dolgozni kell még és szabályozni és újra csak szabályozni. Másképpen nem megy. Elismerem, hogy gondolkodásom jórészt vágyvezérelt ebben az esetben. Azt szeretném ugyanis, hogy a feministák, genderológusok és más furcsa népek ezentúl minden energiájukat az intimitás ezen feltáratlan szeletének szentelnék. Akkor ugyanis talán minket békén hagynának.

Facebook hozzászólások