Majomháború

20

„Az ember mellett a legszebb majom is csúf. Az isteni bölcsesség, szépség és egyéb mellett a legbölcsebb ember is majom.”

Hérakleitosz

Történt a távoli, vadregényes Líbiában, annak is Sabha nevű városában, hogy egy kedvencként tartott majom ellopta egy iskoláslány fejkendőjét, sőt – egyes források szerint – meg is harapta a leányzót.

Hogy az eset pontosan hogyan történt és miféle interakciók előzték meg a majom és az iskoláslány között, arról nem pontosak az információk.  Reuters szerint a sétáló iskoláslányok csoportja esett a támadás áldozatául, a lesből támadó maki egyszerűen lerántotta a kendőt egyikük fejéről. Hogy mit akart a keszkenővel az rejtély. Talán a barátnőjét akarta iszlám-kompatibilissé tenni, nem tudjuk. Tettével viszont egyértelműen megsértette a Korán előírásait, amelyek magától értetődően a majmokra nézve is kötelezőek. Sőt. Szerintem főleg azokra.

A kleptomán főemlős tettét megtorlandó, nevelő célzattal, a megsértett törzs tagjai – a továbbiakban: majomtalanok – megöltek három embert a majmos törzsből. Ja és természetesen megölték a bűnös majmot is. Ebből azután kiterjedt konfliktus kerekedett, a két konkurens banda között melynek során tankot, aknavetőket is bevetettek az elmaradhatatlan kézifegyverek mellett .

A törzsi vezetők szerint a majom halálával Allah törvényei maradéktalanul beteljesültek, ezért ideje lenne abbahagyni az öldöklést és visszatérni a normál üzletmenethez. Ez azonban nem nyerte el a szemben állók tetszését és a küzdelem folytatódik. Mint a világsajtó beszámolt róla, a mérleg eddig 16 halott és ötven sebesült. Arról nem szól a fáma, hogy az áldozatok számába belevették-e a majmot is, vagy ő tizenhetedik.

Sabha városa Líbia déli részén fekszik, két konkurens törzs érdekszférájának határán. A város a diktatúra sötét napjaiban olaszok által épített erőddel, tóval, repülőtérrel, sőt, még bizonyos turizmussal is rendelkezett.

Ennek az infernális kornak mára szerencsére vége.

A líbiai demokratikus fordulat óta a lakosok migráns- és fegyvercsempészettel foglalkoznak. Ezek kezdetben – a lakosság felszabadult kreativitására alapozva – kézműves jelleggel történtek, ami azt jelentette, hogy a helyi kisvállalkozó saját tevéjén szállította a migránst, és maga is ásta el a homokbucka alá, ha nem fizetett rendesen. Ennek mára vége. A fejlődés jegyében a helyi hatóságok (értsd: a törzsek vezetése) szervezik és bonyolítják e tevékenységeket, jelentősen hozzájárulva a líbiai GDP növeléséhez. A fennmaradó szabadidejükben pedig a helyiek – wellness jelleggel – egymást gyilkolják. Mindezt a legteljesebb szaharai demokrácia jegyében, az egy ember egy lövés szabályának rigorózus betartásával. Mi sem bizonyítja jobban a helyiek demokratikus elkötelezettségét, mint az, hogy ez utóbbi szabályt már a főemlősökre is kiterjesztették. Elvégre – a közkeletű vélekedés szerint – nekünk is rokonaink, hát még nekik. Egy majom egy lövés.

Amennyiben a konfliktus eszkalálódik és kitör az első majomháború, akkor – a minden mindennel összefügg igazsága jegyében – számítani lehet a migránsok számának csökkenésére Lampedusa szigetén. A kombinált migránsszállítás (teve->csónak->fuldoklás->olasz haditengerészet->Calais) zavarai akár komoly munkanélküliséggel fenyegethetnek a haladó migránssimogatók köreiben. A munkanélküliségnek pedig – mint tudjuk – személyiségromboló hatása van. Az alkohol, a drogok és Trump leselkednek az elanyátlanodott haladókra.

De ne legyünk pesszimisták. Reméljük a konfliktusok elcsitulnak és közmegelégedésre mindannyian visszatérnek a szabályos, szolid üzletmenethez.

Történetileg sem szokatlan a líbiaiak számára az efféle elfoglaltság. Az ország (?) történetének aranykora kétségtelenül a 14. századtól a 19. századik tartott. Ekkoriban elsősorban kalózkodással foglalkoztak és rettegésben tartották a földközi tenger partvidékét. Már ez idő tájt is jellemző volt, hogy magukat nem kalózoknak tartották – az olyan csúnya szó – hanem a keresztények ellen folytatott szent háború, a dzsihád harcosainak. És természetesen a keresztények ellen folytatott szent háború legautentikusabb stratégiája a rablás és a rabszolgák ejtése. Mi sem természetesebb.

Wo sind die schönen, alten Zeiten.

Az aranyidőknek a gonosz, gyarmatosító, rasszista, iszlamofób angolok és amerikaik vetettek véget, a gyarmatosítókra jellemző kegyetlenséggel. Porrá lőtték a tengerparti kalózfészkeket és a derék tengeri haramiákat a hajóik árbocára akasztották fel, mielőtt elsüllyesztették azokat. Még így is időről időre estek mindenféle rablások, amíg a franciák nemes egyszerűséggel meg nem szállták az egész észak-Afrikát, ez Líbia esetében némi olasz átmenettel történt. Később ezeket a területeket már nem gyarmatnak tekintették, hanem Franciaországhoz csatolták őket, mert odavalók is voltak.

Nem csoda hát, hogy az elnyomás kora után, a demokráciában, mikor végre a népet is megkérdezik a jövendőről, ehhez a csodás aranykorhoz kívánnak visszatérni és a nép szava Isten szava. (Esetünkben Allahé.) Hiszen az igazi, büszke mohamedán számára nincs szebb, férfiasabb, vallásosabb elfoglaltság a csempészésnél és az azzal szorosan összefüggő rablógyilkosságnál. Kapáljanak csak a keresztények. És egy szavunk sem lehet, hiszen mi akartuk demokráciává bombázni őket, ami sikerült is.

Azért meséltem el a fenti szórakoztató és roppant tanulságos történetet a nyájas olvasónak, mert vegyük eszünkbe, innen jönnek azok akiket milliószámra be akarunk fogadni. Jönnek és – természetesen – hozzák magukkal a „kultúrájukat” is, melyre mi sem jellemzőbb, mint e kis történet.

Minden esetre – biztos ami biztos – azt javaslom, ne tartsunk majmokat. Baj lehet belőle.

Facebook Hozzászólások