Mi a művészet?

46

„Állítjuk, hogy az utánzó költő ugyanígy teremt az egyén lelkében rossz alkotmányt, amikor az esztelen lélekrésznek kedvez, amely nem tud megkülönböztetni nagyobbat, kisebbet, hanem ugyanazt gondolja hol nagynak, hol kicsinek; és csak árnyképek másolója, messze rugaszkodva az igazságtól.”

Platon: Az állam

A média egy része nemrégiben hangos volt a Quimby nevű popzenekar frontemberének, Kiss Tibinek, a nemzet csalogányának az egyik TV-ben idézett „versétől”. A nyájas olvasó érdekében nem idézném a művet. Nem csak azért, mert minősíthetetlenül trágár, hanem azért sem, mert értékelhetetlen. Már az is érthetetlen, hogy elterjedten „versnek” nevezik, holott a sortördelésen túl semmi olyasmi nincs benne, ami versre emlékeztetne.

Szögezzük le rögtön elöljáróban, hogy verset Ady írt, meg Babits, meg még sokan mások; Kiss Tibi semmiképpen. Egyesek, hogy tovább súlyosbítsák a helyzetet, hősünk tevékenységével kapcsolatban még „művészetről” is szó esik. Mindenki helyrehozhatatlan hibát követ el, ha Tibi tevékenységét irodalmi kontextusban említi. Tibi egyébként halmozottan hátrányos helyzetű, már az apja is rossz verseket ír.

Szögezzük le elöljáróban, Kiss Tibi és a Quimby tevékenysége – a többi iparoséhoz hasonlóan – nem művészet, hanem a szórakoztatóipar része.

Ne tévesszen meg senkit a látszat, a dalszövegeik pöffeszkedő „mélyértelműsége” ellenére munkásságuk semmiben sem több, nem különb mondjuk a „Reszket a hold a tó vizén” kezdetű sláger és előadója, vagy a Pityinger művész úr képviselte színvonalától. A helyzet az, hogy mindez mit sem különbözik az „Aranyeső” című operett uncili-smuncili kezdetű betétdalától. Példaként talán idézzük Pityinger művész úr lírai opusát, hogy a nyájas olvasó összevethesse Kiss Tibi alkotásával és eldönthesse, melyikük a nagyobb művész. Íme:  „Dopeman a nevem a kurva anyádat./Dopeman a nevem a kurva anyádat./Ki ez a gusztustalan állat?

Mert a szórakoztató ipar örök és célja, valamint színvonala – évszázadokra visszamenően – változatlan. A nép persze imádja ezeket, hiszen ez az a gondolati mélység, ahová egyáltalán képesek lemerülni. Mit mondjak, nem kell hozzá tengeralattjáró, sőt attól tartok, még csak búvárszemüveg sem.

Az orrot viszont célszerű befogni.

Mostanában divatba jött, hogy amennyiben valamely „művész” valami elfogadhatatlan „műalkotást” tesz le az asztalra és ezen néhányan, az ízlés utolsó mohikánjai közül felháborodnak, akkor a  hozzáértők a „művészi szabadságra” hivatkoznak. E fogalom használata – szerintük – minden kötöttség alól felszabadítja az „alkotót”. A művészi szabadság fogalmának efféle használata értelmében azután bármi művészet lehet, az ivarszervek mutogatásától a kisstibi-féle amorf átkozódásig.

Így lesz művészet például a Hermann Nitsch-féle hentes-art, melyet a nyitóképen is megtekinthetnek. (A jeles alkotó előszeretettel tesz meg műalkotássá kibelezett disznókat, a maguk véres valóságában. Hozzá képest Kiss Tibi a poémájával nyeretlen kétéves.

Van még mit tanulnia.

Ezen érvelés szerint nem lehet, nem szabad elítélni az efféle művészi akciókat, mert az sértené a „művészi” és általában a bármilyen, korlátlan szabadságot, az pedig csúf dolog.

Na most, a művészet lehet, hogy szabad ám az ipar – legyen az bármilyen – már korántsem az, tekintettel arra, hogy fő célja a profitszerzés. Ezért azután ésszerű korlátozások alá esik, nehogy a profithajsza során károkat okozzon.

Amúgy, a művészet sem szabad, mert bár a művész azt alkot amit akar, de – Schopenhauert parafrazálva – ritkán akarja azt, amit akar.

A művészet megítélésének bizonytalansága több okara vezethető vissza. Egyik oka az ízlés végletesen primitív fordulata, mely lehetetlenné teszik a valódi műalkotások felismerését. A másik pedig az az elterjedt vélekedés, amely összetéveszti az ismertséget és népszerűséget az értékessel. További probléma, hogy a „mi a művészet?” kérdésre adott válasz a filozófia – és általában a racionálisnak nevezett gondolkodás – régi adóssága, ha tetszik, veresége.

Nincs érvényes definíciója a művészetnek, nem tudjuk tételesen és logikusan, ellentmondás mentesen kifejteni hogy mi a művészet. Így aztán azt sem, hogy ki a művész. Ebből viszont – számomra – nem az következik, hogy minden művészet. Ha már szélsőséges következtetést akarok levonni, és a művészet fogalmi elismerésének ára az, hogy Kiss Tibit is bele kell venni, akkor inkább helyezkedek arra az ikonoklaszta álláspontra, hogy semmi sem művészet.

A liberális művészetelmélet pedig nem érdekel.

Természetesen egy iparosnak is lehet véleménye. Ám gondoljunk bele, mikor hív meg Alinda a Simicska-TV-be egy kőművest, hogy az ott verseit olvassa fel. Pedig szép egyenes falat rakni sokkal hasznosabb, mint gagyi popdalokat írni.

Nem tudom – és nem is akarom – eldönteni, hogy Tibi miért teszi amit tesz. Életrajzából úgy tűnik, maga is nehezen viseli el saját művészetét. Ezt mondjuk megértem. Pénzt természetesen kap érte, hiszen ebből él és erről szól minden iparág. Nem szégyen ez.

A szórakoztatóipar konfekcionált illúziógyártás és fő feladata az uralkodó ideológia kiszolgálása. Így volt ez mindig. Ahogy a kommunizmusban a szórakoztató ipari termékekben – melyeket akkor is megtévesztő módon „művészetnek” neveztek – nyüzsögtek a nemes lelkű párttitkárok, úgy szaporodnak mostanában a „műalkotásokban” a négerek és a buzeránsok. Változnak az idők, ám az egyszerűek számára mindig fel kell osztani a világot jókra és rosszakra és hogy, hogy azok a jók, akiket az uralgó eszmék annak tartanak.

Azonban az ideológia apologétái és iparosai sem akkor, sem most, nem művészek.

Tibi is egy ilyen apologétája a haladó libsizmusnak. És az eredmény szempontjából tökéletesen mindegy, hogy valóban hülye és hisz abban, amit csinál, vagy megrögzött cinikus és kizárólag a pénz érdekli.  

Nincs mit tenni. Vissza kell vonulni a költséges nevelés képezte ízlés sáncai közé és elzárkózni az ipari illúzióktól és manipulációtól. Megtehetjük, hiszen tudjuk: Ars longa vita brevis. Műveljük kertjeinket!

Facebook Hozzászólások