Ott voltunk mind I.

18

Iuventus ventus. (Fiatalság bolondság)

Lucius Annaeus Seneca

Az ATV hétfői „Csatt” című műsorában a szeretve tisztelt Gulyás Márton, meghívott vendégként, azzal találta vádolni a szintén meghívott Stefka Istvánt, hogy: „Stefka az MSZMP tagja volt, a Központi Bizottság, és a Belügyminisztérium is kitüntette, sőt igazolvánnyal segítette a munkáját. Egy diktatúrában nincsenek független intézmények, így felesleges azon rugózni, hogy Stefka csak élvezte az állampárt támogatását a munkájában, vagy ténylegesen a belügytől kapta a fizetését.” A jeles aktivistát egy cseppet sem zavarta, hogy mindez nem igaz.

Tulajdonképpen nem is érdeklik őt az ilyen apróságok. A lényeg, hogy valamiféle botrányt okozzon, beszéljenek róla, mert – mint minden jelentéktelen embert – ez élteti.

A szintén résztvevő Zárug Farkas Péter megkérdezte tőle, hogy miből él. Erre a kérdésre ez volt a válasz: abból él, hogy botrányt csinál, ezért beszélnek róla, ezért azután fontos embernek tűnik és valakitől pénzt kap arra, hogy újabb botrányt csináljon. Ez így egy láthatóan működő életstratégia, amit mentorától Schilling Árpád botrányrendezőtől tanult. Nagyjából ez az egyetlen dolog, amit eddig megtanult, és tartok tőle, hogy ez egész életére elég neki. Van azonban ennek az esetek egy mélyebb rétege, ami – Gulyással ellentétben – érdemes arra, hogy beszéljünk róla.

A „vita” egy pontján Gulyás arra hivatkozott, hogy ő – koránál fogva – nem vett részt az átkosban semmiben. Valóban, mi sem egyszerűbb ennél, aki nem élt akkor, az nem csinált semmit. Se jót, sem rosszat. De mit mondjunk mi, akik életük talán nagyobb részét a szocializmus ölelő karjai között töltöttük?

Hogy válaszolni tudjunk erre a kérdésre, vetnünk kell egy pillantást az emberarcú, megszelídült, kádári szocializmusra. Bárki bármit mond, lehetett élni akkoriban is. Az egyesség úgy szólt, ha a szádat csak evésre és ivásra használod, akkor békén hagynak. Ezt  úgy kell érteni, hogy otthon, sőt a kései ’70-es években már a kocsmában is, azt mondtál amit akartál.

Legfeljebb nem lett belőled gyárigazgató.

A szájkosár a „hivatalos” megszólalásokra vonatkozott. Újságokban, rendezvényeken kellet nagyon meggondolni, hogy mit beszélsz. Aki ott nem vigyázott, az könnyen a börtönben, vagy a bolondokházában találta magát. Mai szemmel nézve ez persze megalkuvás, mi több konformizmus. Aki karriert akart csinálni, legyen az tudományos, gazdasági vagy bármilyen, attól többet vártak, annak már kollaborálni kellett. Be kellett lépnie „a” pártba és időről időre hűségnyilatkozatokat is tenni kellett. Komoly arccal természetesen.

A rendszer viszonylag rugalmasan elválasztotta egymástól a magán- és a közszférát. Ez volt az élhetőség alapja. Senkit sem érdekelt, hogy együtt énekeltük a részeg párttitkárral a székely himnuszt, mert az a „magánszférához” tartozott. Ugyanez a párttitkár viszont, hivatalos minőségében, „hangulatjelentéseket” írt, ahol megjegyzéseket tett egyesek nézeteire vonatkozóan. Ezeket azután iktatták és az illető személyi anyagához csatolták, amit akkor vettek elő, ha előléptetni, vagy megbuktatni akarták.

Az alapélmény az volt, hogy „ez” az idők végezetéig fog tartani. Mert itt voltak ugye az oroszok.

Zárójel. Akik mostanában oly mérhetetlenül oroszellenesek lettek, azoknak mondom, hogy az oroszokkal a fő bajunk akkoriban az volt, hogy kényszerítettek bennünket, hogy jórészt az ő ostoba és bornírt kommunista szüleik uralma alatt éljünk. Az oroszok nélkül ugyanis semmi esélyük nem lett volna akkor és nem lenne a kölkeiknek sem most. Ez volt ’56 legnagyobb tanulsága. Zárójel bezárva.

Tudtam/tudtuk, hogy vége lesz egyszer, ez a hülyeség felszámolja önmagát, de arra senki sem gondolt, hogy ez még az ő életében bekövetkezik. Aki mást mond az hazudik. Volt „demokratikus ellenzék”, persze. Én is jártam szamizdat irodalmat vásárolni. Csak az volt a probléma, hogy ők – Marxot, Lenint, Maót idézve – balról bírálták azt a rendszert, melyet pontosan az ő szüleik hoztak létre és tartottak fent. Akkoriban több kommunizmust szerettek volna. Most éppen több liberalizmust.

Jól látszik, hogy nem ismerik az „elég” fogalmát.

Akkoriban is volt mit enni és inni, lehetett nyaralni – már aki akart – és lehetett anyagilag is előre jutni, ha fusizott, vagy a mezőgazdaságban háztájizott az ember. (Édes Istenem! Talán már meg kéne magyaráznom e szavak jelentését. De nem teszem, mert akik nem ismerik, azok úgysem értik az egészet.) Az anyagi boldogulás hátterét pedig a korlátlan és fékevesztett lopás adta. Loptak a gyárból, a TSZ-ből, ki mit ért, vagy tudott. Hazug és tolvaj rendszer volt, melyből – szinte kivétel nélkül – mindenki kivette a részét.

Az „embereket”, a „népet” ez azonban nemigen érdekelte, – hiszen a rossz csak az, mikor más lop, vagy hazudik – alkalmazkodott a helyzethez és bizonyos mértékig mindenki hazuggá és tolvajjá vált. Aki nem, vagy csak nehezen tudott ebbe beletörődni, az vagy „disszidált”, vagy ivott. A magyar értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan – tartotta a mondás. Ami segített még, az a humor volt. Én magam gyakorlatilag végigröhögtem ezeket az éveket; mondjuk rossz néven is vették tőlem.

Nekünk, akik olyan családokból jöttünk, melyek – jól-rosszul – de évszázadokon át irányították ezt az országot, bele kellett törődnünk, hogy életünket cselédek és disznópásztorok – meg az ivadékaik – uralgása alatt kell leélnünk és még örülhetünk, ha amúgy békén hagynak bennünket. A nagyszüleinket, szüleinket még kivégezték, vagy internálták.

Ebbe még úgy-ahogy bele is törődtem/törődtünk – nem látszott más, értelmes alternatíva – de abba már kevésbé, hogy ugyanazokat a pofákat kellett néznem a rendszerváltozás után. Csak most már a szabadság és a szabadverseny élharcosaiként tündököltek.

Folyt. köv.
Facebook hozzászólások