Puzsér, avagy a függetlenség fantomja

37

„Szememet sérti minden, forr epém,
Udvar, város, bármely dolgát ha nézem.
Sötét a kedvem s méregtől beteg,
Látván, mint élnek itt s mily emberek.”

Molière: A mizantróp

Furcsa írás ez a mostani. Hosszasan és őszintén reméltem, hogy nem nekem kell megírni. Több okból is. Mindenekelőtt nem szeretem a saját, személyes ellenérzéseimet belekeverni olyan irományba, mely alapvetően egy jelenségről szól. Ilyenkor félő ugyanis, hogy a megfontolásokon felülkerekedik az antipátia. Márpedig én Puzsér barátunkat egy taszító személyiségnek tartom.

Nem szeretem ugyanis az olyan embereket, akik mondanivalójuk átadására az erőszakos, másokba mondandójukat belefojtó üvöltözést tartják retorikailag célravezetőnek. Arról nem is beszélve, hogy pontosan retorikailag nem célravezető ez az állandó ordibálás. A beszédben a hang felemelése a mondanivaló fontosságának aláhúzását szolgálja és olyan beszéd nincs, melynek minden mondata egyformán fontos.

Mondhatni, ne ordítozzon velem az, aki sohasem beszél halkan.

Éppen ezért vágytam arra, hogy mindezt intézze el, írja meg valaki más, nem oly nehéz, hiszen a Puzsér-módszer roppant régi és ugyanannyira egyszerű is. Mivel ez nem történt meg, ezért kényszerítve érzem magam, hogy én írjak erről a – nyugodtan állíthatjuk – jelenségről.

A módszer lényege, hogy amennyiben mindenkibe belerúgunk, aki szembe jön, akkor roppant függetlennek tűnünk majd, hiszen láthatóan senkivel sem kivételeztünk. Közírók számára járulékos haszon, hogy műveinket sokan olvassák majd, hiszen mindenki talál benne kedvére valót, mert biztosan az is kap benne, akit az olvasó aktuálisan gyűlöl.

A módszer láthatóan egyszerű, mi több, primitív.

Némi gátlástalanságra és önmagunk csalhatatlanságába vetett, megrendíthetetlen hitre van csak szükség. Nagy segítség az is, ha nem volt gyerekszobánk. A kérdés csak az, hogy mi legitimálja, mi teszi hihetővé és ezáltal tiszteletreméltóvá az efféle viselkedést?

Általában azok szoktak így viselkedni, akiknek őstípusát Molière írja le a fent idézett „Mizantróp” című drámájában. Kellemetlen alak az ilyen és többnyire saját sorsát is megnehezíti, hiszen végül mindenkit elmar majd maga mellől és aztán búslakodhat azon, hogy egyedül maradt. Mindez azonban számára végzetszerű, a jelleméből fakad és ezt saját rossz élete teszi hihetővé, elvégre csak valamiféle lelki kényszer hatására cselekszik valaki önmaga ellen. Nem tehet róla, hogy ilyen, így született, ez a sorsa.

Persze ettől még nem lesz kevésbé elviselhetetlen.

Attól tartok azonban, hogy Róbertünk esetében egyáltalán nem erről van szó. Nála ez egy jól kitalált és vaskövetkezetességgel végrehajtott szerep csupán, aminek semmi más célja nincs, mint fennmaradni és jól megélni a mediatizált közéletben.

Dehogy is utál ő mindenkit egyformán. Simicska Lajost például – vagy legalábbis a pénzét – láthatóan kifejezetten kedveli. Szereti magát az erkölcs tántoríthatatlan bajnokának feltüntetni, midőn úgy áll ő az aljadék közéletben, mint a viharokkal dacoló, szálegyenes fenyő észak zordon hegyfokán, ám e fenyő gyökereit bizony a sokat átkozott bulvár szennyvizei öntözik. Mert hát emlékezzünk csak hősünk karrierjének állomásaira.

A kétezres évek elejétől hányódott, tökéletes közöny és jelentéktelenség közepette különböző rádiókban, televíziókban, és kutya sem törődött vele. Egy volt a média szekerére kapaszkodni próbáló szerencsétlen nyomoroncok közül, akiket aztán szépen elfelejtenek, mondjuk tíz perc alatt. Vagy észre sem vesznek.

Pedig a módszer már nagy vonalakban akkor is készen állt. 2012-ig kellett várni, amikor is beverekedte magát a „Csillag születik” című egészen minősíthetetlen produkcióba mint zsűritag. Mint a kereskedelmi televíziózásban minden, ez a műsor is valami fene tudja honnan vett franchise-alapú konzervtermék. A zsűritagokat előre egyengyártott típus szerint válogatják, Szváziföldtől Alaszkáig. Van közöttük az érzelmes, az okos, a szakmaias és a bunkó. Ez utóbbi, kétségtelenül testhezálló szerepet nyerte el hősünk, felejthetetlen élményt nyújtva mindazoknak, akik élvezet lelnek mások nyilvános megalázásában. Ami egyébként meglehetősen csúf tulajdonság.

De hát, ha a nézőnek ez kell…

Az így szerzett kétes népszerűséggel aztán ügyesen sáfárkodva, karrierje megállíthatatlan. Mindenhol feltűnik, mindenhonnan ő folyik, amiben villany van, a televízióból, a rádióból, a mosógépből – a porszívót már be se meri az ember kapcsolni.

Mindez pedig nem más, mint egy jól megtervezett karrier kiteljesedése. A felületes ismeretekből származó elkapkodott vélemények, az érvek pótlása verbális agresszióval, a hangoskodás, mind-mind azt a célt szolgálja, hogy a hozzá hasonlók az ő emberükre leljenek benne.

Hogy magukra ismerve örüljenek neki.

Az imigyen kialakított kép lényegi része, hogy ne nagyon legyenek önálló gondolatai, mert azokkal próbára tenné rajongóit. Nem mintha nehezére esne a gondolattalanság. Átkai, szidalmai mind-mind másoktól kölcsönözöttek és a népszerűségre sandítók. A népszerűség pedig pénzre váltható. Az erkölcsi piedesztál pedig igencsak ingatag, hiszen meglehetősen visszás Simicska zsebéből szidni másokat, hogy eladták magukat. Visszásak azok a felületes érvek, melyekkel mások felületességét bírálja.

Puzsér korunk hőse, ahol a média képernyői előtt az üresség szemléli benne önmagát, és roppant elégedett a látvánnyal. Én kevésbé.