A valahová tartozás boldogsága

21

„Fejedelmid megátalkodottak és lopóknak társai; mind szereti az ajándékot és vesztegetést hajhász, árvát nem pártolnak, és az özvegy ügye nem kerül eléjök.”

Ésaiás 23

Választási kampány van. Eme nem túl eredeti megállapítás azért jutott eszembe, mert talán indokolja azokat a furcsa jelenségeket melyekkel nap mint nap szembe találkozunk. Ezen jelenségek közül nem egy már konkrét fiziológiai problémákat okoz bizonyos közszereplők esetében. Olyasmire gondolok mint például a visítógörcs, a részleges és szelektív amnézia, vagy – mint a most tárgyalandó esetben – az arcbőr olyan fokú megváltozása, hogy nem hogy nem sül le, de még a golyó is visszapattanna róla.

A Népszava című kiadványban egy Somfai Péter nevezetű újságíró cikket rittyentett „Innen nézve – Valahová tartozni címmel”. És közben – nyilván a fent leírt fiziológiai változások következtében – nem sült le a bőr a pofájáról.

Ahhoz, hogy megértsük, miért írom ezt, elég egy felületes pillantást vetni a nevezett tollforgató élettörténetére. Somfai barátunk egy ki tudja hányszor és mivel kitüntetett újságíró, illetve tán könnyebb lenne felsorolni, hogy mivel nem tüntették ki az évek során. Lassan ő is úgy jár, mint az idősebb szovjet tábornokok, akik nem viselhettek csizmát, mert akkor térd alatt már nem lehetett a nadrágjukra aggatni a kitüntetéseiket.

Zárójel. Nem tudom megfigyelték-e a kedves olvasók azt a különös jelenséget, hogy amint egy libsi újságírót elvisz az ördög, azonnal díjat neveznek el róla, melyet aztán elvtársi kollégáik évente, hatalmas laudációk közepette kiosztanak egymásnak. Ennek okán remélem, hogy amennyiben Somfaival is megesik majd e nem kívánt esemény, akkor poszthumusz ő is megkapja a Somfai Péter-díjat. Zárójel bezárva.

Somfai 1965-óta újságíró és – értelemszerűen – azóta a sajtószabadság bajnoka. Ezt először a „Magyar Ifjúság” című kiadványnál követte el, annál a lapnál, ahol tán a 60-as években érdekes, bár sikertelen kezdeményezés indult a szexuális aktus új, fiatalos, ám mégsem trágár elnevezésére. Ebből a szellemileg hallatlanul izgalmas közegből, a honvédség lapjának érintésével jutott el a Népszagához. Azidőtájt, mikor az még a Fenyő János tulajdonában volt. Ezt a Fenyőt aztán emlékezetes körülmények között megbérgyilkolták.

A felbujtó máig sem ismert, de elmondhatjuk, bárki volt is az, sokkal tartozunk neki.

Az említett cikkben a következőket olvashatjuk a neves firkász tollából: „Amihez az idősebbek életében hozzátartozott a szocialista brigád, amelynek tagjai, ha nem voltak is szocialisták, de szerettek időnként együtt elmenni színházba, moziba, kirándulni, piknikezni; a fiatalokéhoz a KISZ szervezet, akik közül sokan ott találtak maguknak szerelmet, életre szóló társat. A rendszerváltással kicsit magányosak lettek az iskolások is, nem volt többé úttörőtábor, ingyen zánkai, csillebérci nyaralás, később építőtábor…

Alig vagyok képes visszatartani a könnyeimet. Bár én egy kissé másképpen emlékezem a dolgokra, mint Somfai, aki pénzt kapott a KISZ dicsőítéséért. Én úgy emlékezem például, hogy nekem be sem kellett lépnem a KISZ-be, az automatikusan megtörtént mikor középiskolások lettünk. Később az egyetemen bizonyára volt olyan aki „szerelmet, életre szóló társat” lelt e nagyszerű szervezetben – úgy kell neki – de én inkább az életre szóló alkoholizmus megszerzésére emlékezem.

Józanul ugyanis nem volt elviselhető az a tömény hülyeség, ami ott zajlott.

A gyengébb akaratúak aztán később, a KISZ után sem tudták abbahagyni az ivást. Gondolom belőlük lettek a párttagok.

Mindez azonban nem elég Somfainak. Meglepetésszerűen arról kezd értekezni, hogy mekkora kár és hiba volt a rendszerváltozás során a szocialista nagyipar felszámolása. Mert „Hónapok alatt több mint egymillió ember került utcára, a kilátástalanságba.

És újfent nem sül le a bőr a pofájáról.

Hiszen ki számolta fel, privatizálta, herdálta el fillérekért a magyar gazdaság nagy részét, hogy aztán meggazdagodjon az érte kapott pénzből? A kommunisták kétszer raboltak nagyot ebben az országban. (A patkánylázadást nem számolom, akkor nem volt idejük alapos munkát végezni.) Először 49-ben, akkor a jogos tulajdonosokat forgatták ki mindenükből, majd a nyolcvanas évek végén kilencvenes évek elején a privatizáció során, amikor már nem gatyáztak és az egész országot fosztották ki.

Miközben elvtársaik éppen raboltak, Somfai és a somfaiak teleírták a haladó sajtót a „gazdasági szükségszerűséggel”, a „világpiacon eladhatatlan termékekkel”, és váltig sulykolták azt, ami egy másik cégéres gazember Raskó György úgy fogalmazott meg, hogy : „Mindenkinek áldozatot kell hozni a rendszerváltás oltárán”.

Ő egyébként akkora áldozatot hozott, hogy milliárdos nagybirtokos lett belőle.

Fel sem tudom fogni, hogyan lehetett ennyire önfeláldozó. Somfaival együtt példaképe ő azóta is a cikkben elsiratott szocialista brigádok egykori tagjainak.

Összefoglalva: a somfaiak szerint, egy alternatív történelemben, úgy estek a dolgok, hogy ők hiába harcoltak életük kockáztatásával, valakik mégiscsak elloptak mindent, az antifasiszta ellenállás hiába küzdött. A legnagyobb veszteség azonban a homo szocialisztikus elvesztése volt, akit azóta sem sikerült teljesen pótolni. A nevezett homo, aki az úttörők között, a KISZ-ben és később a szocialista brigádokban önfeledt boldogsággal tobzódott, most tévútra vezetve arra vetemedik, hogy nem akar a haladókra szavazni.

Minden bizonnyal bennem van a hiba, de én nem így emlékszem.

Facebook hozzászólások