Sajtóetika

[Az újságíró] „…ha az első soroknál még kétkedik is az ügy igazságában, melyért lándzsát tör, biztos vagyok, hogy mire befejezi az írást, maga is hisz és kigyullad az arca. A vérbeli újságíró végtelen hajlékony, olyan, mint a Barnum cirkusz kígyótestű nője.”

Kosztolányi Dezső: Az újságírásról

Temetői sétára hívom a nyájas olvasót. Miután – mint az köztudott – a magyar sajtószabadság halott, nyilván el is van temetve. Nem is egyszer.

Én úgy gondolom, hogy valahol a Vörösmarty utcában, a MUOSZ-székház kazamatáiban nyugszik a teteme, a volt Szabad Nép és Népszabadság főszerkesztők exkluzív társaságában. Egy alacsony, nyomasztó, román-stílusú altemplomot képzelek el, ahol a falak mellett sorakozó kőszarkofágok fedelén kemény arcú kommunista kolumnisták reliefjei láthatóak, akik mellükön összekulcsolt kezükben Erika írógépet szorongatnak. Valahol oldalt, egy benyílóban a Szent Bal ereklyéje, egy mumifikálódott kéz Aczél Györgytől, az amellyel a borítékokat nyújtotta át a jutalommal. Középen egyszerű, puritán kőtömb, rajta a felirat: „Sajtószabadság élt 2010-ig” A mennyezeten Simicska Lajos freskója, amint a kezében tartott whisky-s üveggel életet lehel a Magyar Nemzetbe.

Az azonban itt nem derül ki, hogy mi is okozta a sajtszabadság halálát. Erre keressük a választ alább.

A sajtószabadság – a haladás egybehangzó véleménye szerint – azért halott, mert a „kormány” (értsd: Orbánbasi) rátette a kezét a média nagyobb részére és onnan azután a kormánypropaganda árad. Az ellenzék „üzenete” így nem tud eljutni a szavazókhoz, akik aztán, ezen megtévesztett állapotukban, újra és újra megszavazzák az elnyomó rezsimet.

Hogy mi is lenne ez az „üzenet”, azt amúgy jótékony homály fedi.

Arra a kézenfekvő kérdésre, miszerint bárki alapíthat olyan lapot amilyet csak akar, akkor miért nem alapítanak/tartanak fenn ők is ilyeneket? – az a válasz, hogy a „kormány” (értsd: Orbánbasi) a hirdetés-piac legnagyobb szereplője és galád módon nem ad megbízásokat az ellenzéki, függetlenobjektív, haladó sajtónak, így megfojtja azt. És itt érdemes megállni egy szóra.

A libsi sajtómunkások azt szeretnék tehát, hogy az állami hirdetésekből jusson nekik is, segítve orgánumaik fennmaradását. Ez így elsőre akár jogosnak is tűnik, csakhogy az ördög a részletekben rejlik. A haladó magyar sajtó hangneme mindent alulmúlt az utóbbi időben. A kormányt és a Fideszt elterjedten, cikkenként legalább ötször, nevezik hazaárulónak, tolvajnak, hülyének és minden egyébnek, ami csak eszükbe jut. A kormány – nem csak a magyar, az összes – a hirdetési piacon általában a saját sikereit propagálja. Hogyan mutatna mármost az az újság, melynek széthajtott lapjainak egyik oldalán öles cikkben nevezik mindennek a kormányt, míg a szemben lévő oldalon hatalmas hirdetés lenne látható, melyben dicsérik.

Kissé disszonánsnak tűnne, azt hiszem.

Nem is beszélve arról, hogy mit szólnának mindehhez a haladó olvasók? Akik azért veszik a lapot, hogy végre olyan dehonesztáló jelzőket olvassanak a hatalom ténykedéséről, amelyek nekik nem jutnak eszükbe. Elvégre ezért tartják a médiamunkásokat.

Hogyan tehetne ki egy libsi média olyan hirdetést, mely a „Stop Sorost” ajánlja, miközben a további oldalakon azt bizonygatják, hogy a Soros-terv nemcsak nem létezik, de emlegetése maga az antiszemitizmus. Csak nem tennének ki egy szerintük antiszemita hirdetést? Vagy lehet, hogy pénzért simán tettestársak lennének?

Azt is gyakran hallom, hogy a hatalom annyira megfélemlítette a multikat, hogy már ők sem mernek hirdetni. A helyzet az, hogy a hirdetők – reklámszakma szabályainak megfelelően – úgy szokták hirdetni termékeiket, hogy a hirdetésekben csupa fiatal, szép, egészséges és boldog ember látható, amint éppen valami egészségtelen és/vagy haszontalan dolgot fogyaszt. Hogyan mutatnának emellett azok a cikkek, melyek szerint idehaza fiatalok már nincsenek, mindenki éhezik és beteg, mert oktatásegészségügy és aki boldognak érzi magát az valami NER-arisztokrata, lopott pénzzel. Miképpen lehetne egy ilyen helyen valami méregdrága és többnyire tök fölösleges vackot árusítani? A szakadékba zuhanó, nyomorgó balkáni ország nem éppen autentikus terepe a fogyasztói kapitalizmusnak. A multik olyan újságokban szeretnek hirdetni, melynek olvasói az ő célcsoportjaikba tartoznak, mint amilyenek az ún. életmód magazinok és más efféle kultúrmocskok.

Persze a libsi újságírás nem esik kétségbe, nyilván pontosan tudják, hogy milyen hirdetéseket kellene a kormánynak feladni, ahhoz, hogy közlésével ők ne kerüljenek önellentmondásban. Csakhogy ez esetben bizonyára ők, a haladók lennének a kormány is. Aminek én, és még sokan, annyira nem örülnénk.

A sajtószabadság első követelői, a felvilágosodás idején jelentek meg. Azt akarták, hogy mindenki elmondhassa, leírhassa a véleményét, ha akarja. Arról szó sem esett, hogy ehhez mindenkinek biztosítanak egy újságot is.

Bizonyára ők is – én is – úgy érezték, hogy ez azért kissé túlzó igény lenne.

Nálunk tökéletes sajtószabadság van. Mindenki azt ír, amit csak akar, vagy ami eszébe jut. Csakhogy ennek esetleges káros következményeit is vállalni kell. Például azt, hogy csak kevesen olvassák, vagy nézik. Azt pedig minden bizonnyal némileg túlzó elvárás, hogy mindehhez a megvetett kormány biztosítson fórumokat számukra.

Ha az ellenzéknek médiára van szüksége, vegyen magának.