A tudomány hangja, avagy a pénz beszél

57

„…a tudomány tudománya az árnyak birodalma, az egyszerű lénységek rendszere, amely mentes minden érzékiségtől”

Hegel: A logika tudománya

Átadták az MTA Humán Tudományok Kutatóházát Budapesten, a Tóth Kálmán utcában. A 17 ezer négyzetméteres impozáns, modern épület 8 milliárd forintba került, és azt a célt szolgálja, hogy ide költözzenek az Akadémia humán kutatóintézetei. Az épület hatalmas belső terekkel, függőfolyosókkal és dísznövényekkel ékes, ahogyan az a tudomány templomához illik. E hatalmas építmény valamelyik emeletén, egy szobában él egy Szabó Péter András nevezetű ember, aki szakmáját tekintve történész, lelkiállapotát tekintve pedig kétségbeesett. E mélységes reménytelenségének aztán hangot is adott egy irományban, „Üdvözlet a magyar tudomány süllyedő hajójáról” címmel, melyet a népszerű Mandiner portál is közzétett, a közönség okulására.

A süllyedő hajó metaforájáról ugye mindeninek a Titanic esete jut eszébe, az a kép, hogy míg a zenekar játszik, az utasok mulatnak, aközben a hajó teljes gőzzel halad a gonosz, autokratikus, tudományellenes jéghegy felé. Ja, és Céline Dion énekel közben. Szabó szerint pontosan ez történik a bölcsésztudományokkal is, kivéve talán Celine Dion danolását. A sötét jövő azért fenyegeti a bölcsésztudományokat, mert a gaz kormány meg kívánja kurtítani a költségvetést, illetve a finanszírozás módján is változtatni akar, beleszólást követelve az általa kifizetett pénz elköltésébe is. Ami nyilvánvaló skandalum, már csak azért is, mert eddig nem így volt.

A mű három alapvető részre tagolható.

A) Az intézmény teljes politikafüggetlenségének hangoztatásából;
B) Ennek homlokegyenest ellentmondó módon libsi politikai hitvallásból;
C) Az intézmény életbe vágó fontosságáról.

Az intézmény politikafüggetlenségét, érdekes módon, azzal kívánja prezentálni, hogy az azt irányító fontos emberek – köztük ő is – egyházi középiskolákba jártak. „…milyen liberálbolsevik fészek az, amelyet jelenleg egy volt pannonhalmi diák vezet, helyettese meg éppenséggel a pesti piaristáknál és a Vatikánban tanult?” – kérdi.

Ez izgalmas kérdés, csak azt nem értem, hogy miképpen jön ide?

Számtalan példa bizonyítja az elemi és középiskolai tanulmányok indifferens voltát a későbbi nézetekkel kapcsolatban. Példaképpen emlékeztetnék arra a történelmi tényre, miszerint maga Sztálin elvtárs sem a papneveldébe alapozta meg későbbi ideológiai elkötelezettségét, pedig járt oda. Hogy egy intézmény  liberálbolsevik fészek, vagy sem, annak megítélése nem nagyon függ az ott dolgozók általános iskoláitól, sokkal inkább attól, amit tesznek. Az pedig végképpen ostoba érvelés, hogy ők nem lehetnek liberálbolsevikok, mert nem nagyon éltek a kommunizmusban. Elárulnám neki, a nyugati kommunista pártok mai tagjainak az ük öregapja sem élt kommunizmusban, ők meg mégis liberálbolsevikok. (Ha már így akarja nevezni őket.)

Ez után következik – mint említettem – az ennek ellentmondó hitvallás. Szabó hibátlanul felmondja az ellenzéki mantrát: CEU, Oktatásegészségügy, Putyin, pártállam – minden ami kell. Egyedül Mészáros Lőrincet hiányoltam fájón, ő valahogyan kimaradt a felsorolásból. Érdekes módon a nem az MTA-hoz tartozó, „…különböző részben vagy egészben történettudományi profilú…” intézményeket versenytársaknak tekinti. Vajon miben versengenek? A Történettudományi Intézet háttérbe szorításának okaként a sanda kormányzati szándékot jelöli meg, mert: „…a múltat inkább megteremteni kell, mint kutatni”. Értsd: ha már majd ők, a tudomány élő lelkiismeretei, nem leszek akkor elkezdődhet a történelemhamisítás. Én ezt pontosan fordítva látom: amíg ők vannak, addig találkozhatunk a történelemhamisítással.

Ami a jeles intézmény létének indoklását illeti, ott is találkozhatunk érdekes dolgokkal. „És hogy mit jelent mindez a magyar történettudomány mint nemzeti tudomány számára? Röviden megfogalmazva a választ: katasztrófát.” A katasztrófa első összetevője, hogy „számos szakterület kutatását évtizedekkel veti majd vissza”. Ez bizonyára szörnyű dolog, ám én mondjuk úgy vélem, hogy amit ötszáz évig nem „kutattak” ki, az még várhat néhány évet, anélkül hogy nagyobb tragédia történne. Ha csak pár évtized múlva tudjuk meg, hogy mit mondott Apafi Mihály erdélyi fejedelem a budira menet az udvari kirurgusnak, az tán nem okozza a nemzet vesztét.

Fontos funkció továbbá, hogy folyóiratokat is kiadnak, melyeket nyilván milliók olvasnak magafeledten.

A folyóiratok kiadására mindközönségesen azért van szükség, mert a kutatóknak publikálni kell valahol, és ezt legegyszerűbben a maguk szerkesztette kiadványokban tehetik meg.

Azért is pótolhatatlan munkásságuk – írja Szabó –, mert az egyetemeken tanítóknak, levéltárakban, múzeumokban dolgozóknak nincs elég ideje kutatni. E mögött ismét csak az a gondolat húzódik meg, hogy valamiért ez a dolog sürgős. Hogy fogy az idő, sietni kell. Amit ma kikutathatsz ne halaszd holnapra.

Végezetül néhány megjegyzés. Sohasem értettem, hogy például a történeti, vagy filozófiai munkássághoz miért van szükség intézetekre. A történész kutatómunkája mélyen individualista tevékenység. Levéltárakban kell kutakodni, régi irományokat böngészni, majd az így talált eseményeket közzétenni. A történetírás nagyjai, magyarok és nem magyarok, egyetemeken dolgoztak, tanítottak, és furcsa módon mégis jutott idejük ilyesmire. Fel sem merült, hogy a történeti kutatás valami öncélú dolog, csak azért, mer „engem ez érdekel”.

Mert bizonyára roppant kellemes dolog olyasmivel foglalkozni, ami érdekli az embert, ám az nem lehet elvárás, hogy ezért mások fizessenek.

Az MTA és intézetei jelenlegi formájukat, finanszírozásukat egy különösebb cél nélküli sodródásban alakították ki. A jelenlegi struktúra, a különböző intézményekbe szervezett kutatóintézetekkel az 1950-60-as években jött létre. Ekkorra az Akadémiát megtisztították a „retrográd” elemektől és rábízták a kommunisták által nagy fontosságúnak tartott bölcsésztudományok új, rendszer-kompatibilis (értsd: hazug) téziseinek kidolgozását.

Ez sikerült is, és e téren az Akadémia a hazudozás fellegvárává vált.

Az elmulasztott rendszerváltozás során aztán be is betonozták ezt a formát, „függetlenné” téve, no nem az Akadémiát, hanem a kommunisták által kinevezett akadémikusokat. Egy szervezet önmagában semmi, nem cselekszik, nem befolyásol. Azt a benne dolgozók teszik. Az átalakítás gazdasági, egzisztenciális és hatalmi érdekeket sért. Mindazokét, akik haszonélvezői ennek.

Megértem és Szabót. Kellemetlen elveszíteni az állást és elmenni tanítani. Vigaszul elmondanám neki, hogy a történettudomány legnagyobb alakjai között számontartott Theodor Mommsen például kisegítő tanárként dolgozott két lánynevelő intézetben. Nem szégyen az. Közben valahogyan mégis volt ideje megírni Róma történetét. Előtte is nyitva a világ, várjuk korszakalkotó könyveit.