Szervezés

„nem szánt ősszel a rest, de ha majd aratni akar, nem lesz mit

Példabeszédek (20:4)

Ma reggel, átfutva a haladó sajtót – ami a reggeli önkínzás szertartása nálam, büntetendő a korai fél pálinkát –, azzal a megdöbbentő élménnyel szembesültem, hogy egyetértek Jámbor Andrással. Tudom én, hogy életünk nagy eseményei többnyire váratlanul érnek bennünket, de miért pont ma? – kérdeztem magamtól.

András a honi kapitalizmus élő lelkiismerete, a szegények, árvák és elesettek gyámola, ami szép dolog, csak ne érne minden esetben valami vad Orbánozáshoz… Dehát senki sem tökéletes. Az inkriminált írás „Politikai beszélgetős műsort csináltak a tüntetésekből” címmel jelent meg az András főszerkesztette neokommunista kiadvány oldalain. A szerző azt taglalja benne, hogy milyen sajátos tapasztalatokra tett szert a legutóbbi tünci szervezésével kapcsolatban. Leírja, hogy a „szervezés” a „civilek” részéről annyi volt, hogy holmi Facebook eseményként lettek meghirdetve a dzsemborik, melyekben óránként változott az események időpontja és helyszíne. Nem csoda – írja –, hogy alig néhányan jelentek meg. Ami a szervezőket illeti, fel is veti: „Ma a tüntetésszervezők, legyenek azok pártok vagy párton kívüliek, úgy tűnik, azt gondolják, elegendő kirakni egy Facebook eseményt, és akkor már tüntetést szervezünk. Meg egyáltalán mit jelent az, hogy tüntetésszervezők?”

Mit mondjak, igaza van.

A tüntetések és más utcai örömködés esetén ugyanis felvetődik egy fogalom, melyet a haladás hívei nagyon utálnak, ez pedig a felelősség. Aki efféle összejöveteleket szervez, annak gondoskodnia kéne annak baj nélküli lebonyolításáról is. Ahol sok furcsa alak gyűlik össze, akiket aztán még tüzelnek is a szónokok, ott bármi megtörténhet. Rendezőgárdáról, útvonaltervekről, egészségügyi ügyeletről kéne gondoskodni. Szerintem – végigtekintve a tüncik résztvevőin – minimum gerontológus, addiktológus és elmegyógyász szolgálataira lenne szükség. Ezeket azonban semmiképpen sem lehet számonkérni egy Facebook csoporton. Az ugyanis nem szervezet, nincsenek tisztségviselői és ezért számonkérhetetlen.

Sokan tekintenek erre úgy, mint a spontán népakarat megjelenésére, bár az azért vitatható, hogy mennyiben „spontán” az az esemény, melyet így, vagy úgy, de napokkal előtte meghirdetnek és a legkülönbözőbb marhaságokkal készítik fel magukat rá. Például spontán módon mindenkinél van zászló, tábla, füstgránát és Magyar Hang. Ám ugyanakkor ez az Facebook-arctalanság együtt jár a felelősségnélküliséggel is. A résztvevők a „nép” fogalma mögé bújhatnak, és ha bármi történik, széttárják kezüket: a felháborodott nép tette. Majd ezek után, mantraszerűen elismételhetik, hogy szerintük miért is van felháborodva a nép.

Jámbor nem kíméli azután a pártokat sem. Leírja, hogy azoknál is a legnagyobb zűrzavar uralkodott, és még ő – mint a haladó sajtó gigásza – sem kapott meghívót, de még csak üzenetet sem. Így aztán nem tudtak hírt adni a mindent elsöprő forradalmi megmozdulásról. Rettenetes.

Képzeljük el, hogy Lenin és mindenki más is lekésik a forradalomról, mert elfelejtették megbeszélni, mikor lő az Auróra!

A szerző hiányolja azt is, hogy „A Lánchídon tartott, vagy a Hősök téri dzsemborin nem derült ki, hogy miért is tüntetnek az emberek,…”. Ez egy roppant érdekes gondolat. Azt jelenti ugyanis, hogy meg kell mondani a tüntetőknek: most éppen miért tüntetnek. Mert ha ez nem történik meg akkor csak úgy, l’art pour l’art tüntetnek, mintegy wellness tevékenységképpen, ami nem baj, legalább addig se isznak, vagy füveznek. Továbbá azt is felveti, hogy valakinek van valami fogalma arról, hogy valójában miért kéne tüntetni. Én úgy vélem, hogy ezt nem egyszerű megmondani.

Volt ugye először a „rabszolgatörvény”. Ez azzal kecsegtetett, hogy a szakszervezeteket is bele lehet rángatni és lesz mindent elsöprő, országos szrtájk. Jámbor és társai már az utcaköveket felszedő éhező proletárok millióit vizionálták, és – ahogy szokták, amint kicsit nyeregbe érzik magukat – már fenyegetőzni is kezdtek. A szakszervezeteknek azonban kedve még tán lett volna hozzá, ám – tagság híján – ereje már nem volt. Néhány kókadt útelzárás volt ugyan, mikor néhány szerencsétlen kiment a haladó sajtómunkások kíséretében dideregni és bosszantani a többieket, de ez, érdeklődés hiányában, hamar abbamaradt.

Mára a „rabszolgatörvény” teljesen elfelejtődött.

Jellemző módon, miután az egyszerűbb feladatot sem sikerült megoldani, azonnal egy sokkal nagyobba kezdtek bele: a kormánybuktatásba. Sajnos azonban a kormánybuktatás egy roppant összetett feladat. Tisztázni kell előtte a hogyan, mikor és a kivel égető kérdéseit.

Ezek eldöntéséhez azonban szükség lenne olyas tulajdonságokra, mint az értelem, analitikus képesség, szervezőkészség és ami a legfontosabb, a szorgalmas munka. És hát pontosan ez utóbbi hiányzik a legfájóbban.

Az ellenzéki pártok jókora összegek felett rendelkeznek. Gondolná az ember, hogy ennek hatására pezsgő élet van a pártszékházakban. Nyüzsögnek az ügyintézők, tanácsadók, logopédusok, természetgyógyászok és ki tudja még kik. Akikre csak szükség van a működéshez.

Na, most ezek nincsenek, és ebből fakad a kérdés, mire költik akkor a pénzt?

Hát, a tapasztalat azt mutatja, hogy magukra. Mint láttuk, még a Momentum is, lerázva magáról az ifjúság hímporát, rokoni cégekre és fizetésekre költötte a kampánypénzeket. Ez így jól jövedelmező, azonban senki sincs, aki a munkát elvégezze.

És ismét csak egyetérteni tudok Jámbor főszerkesztővel: „A december valójában semmilyen változást nem hozott a magyar politikában. Senki se tudott szervezetet építeni, új ügyeket behozni, újraírni a megszokott politikai törésvonalakat, olyan izgalmas politikai innovációkkal előállni, amelyek a megszokott törzsközönségen kívül bárkit is érdekelnének.” Magam sem tudtam volna szebben elmondani.