Képzelt riport egy városligeti roncsfesztiválról

„Valaki mondja meg, milyen az élet,
Valaki mondja meg, mér’ ilyen,”

LGT

Május elsejét, a proletariátus nagy, nemzetközi ünnepét, munkával töltöttem. Megnéztem a különböző közvetítéseket, facebook-izéket, híradókat, olvastam a közleményeket, riportokat a honi haladás összejöveteleiről. Nehéz nap volt. Este, mikor nekiülök, hogy beszámoljak önöknek a tapasztaltakról semmivel sem vagyok jobb állapotban, mint a régi szép, elsejei sör-virsli partik után, csak most borral tompítottam a benyomások élességét, mert ilyenkor egy védtelen, gyenge léleknek mindenképpen jár a védőital.

Miután az összes ellenzéki párt rendezvényeibe beletekintettem, rádöbbentem, hogy egy szokásos írás kereteit az izgalmas élmények sokasága messze meghaladja – nem török ugyanis Balzac babérjaira –, így kénytelen voltam összevonni az eseményeket, mintegy a lényegét megragadva azoknak.

Íme.

Kedves hallgatóink! Az önök riportere itt van a hatalmas fesztivál nyüzsgő embertömegében. Remélem hallgatnak minket, képet sajnos nem tudunk sugározni, mert tegnap éjjel elő-majálist tartottak és az elektromos kábelek pótlása még folyik.

A tömeg óriási, lehet, több százan is vannak. Mindenütt vidámság, móka, kacagás.

A legmélyebben a retinámba égett kép – ami a vidámságot illeti – az, mikor egy hajléktalannak öltözött pár, a zenekar akadékoskodásával szembeszegülve, éppen a nevezetes kisvárdai lyánykanyomorító nevezetű páros táncot adja elő. A háttérben egy stílszerűen pirosba öltözött hölgy hegedült. Miután a táncosok kezében zsíros kenyér látható, biztos hogy a tánc ún. panelkonyha változatát láthattuk. Ez roppant nehéz verzió, ugyanis a kotyogós kávéfőző és a hokedli által határolt fél négyzetméteren kell előadni, szén részegen, anélkül hogy leverne valamit a művész. Lenyűgöző volt.

A rendezvényre egyébként is igen sok, a nemzetközi proletariátus tiszteletére hajléktalannak maszkírozott dolgozó jelent meg, bizonyára a különböző ingyen ételek hatására, valamint a csak a homlessekre jellemző fokozott politikaérzékenység okán.

Az esemény díszletei tökéletesen tükrözték a fontosságot, melyet a haladó baloldal pártjai neki tulajdonítottak.

Mindenütt, a lehető legolcsóbban bérelhető sátrakból, különös népi ízlést feltételező tárgyakat árultak. Nagyszerű volt például a Gyurcsányné arcképével díszített, némileg biedermeier jegyeket hordozó bögre. A biedermeier jelző itt a jeles államnő arcára vonatkozik, melyet annyira retusáltak, hogy már-már szépnek tűnt. A tudósítójuk roppantul hiányolta az ugyancsak az ő arcképével ékített, bulgár-szatyort a kínálatból. (A bulgár-szatyor egy mitikus tárgy, a kimerültség mértékegysége; mint ilyennek értelmezési tartomány csak Gyurcsányné politikai megjelenésével nyílt meg előttem)

Ezután következtek a szónoklatok, felvonultatva minden rétori képességet, mellyel a honi ellenzéket megáldotta a Teremtő. Természetesen a sündörgő lakájpropagandista firkászok legtöbb kérdése az ún. Bangóné-ügyre vonatkozott.

Az MSZP vezetői egy emberként jelentették ki, hogy a bangónézás elfogadhatatlan és nem fér bele az európai politizálás kereteibe. Követelték ezzel kapcsolatban, hogy a kormány azonnal mondjon le és Orbánbasi kövessen el szepukkut. (Életlen késsel, természetesen.)

Miután így lerendezték a belpolitika legégetőbb kérdését, rátértek az EU-parlamenti választások tétjének ismertetésére. Mindenek előtt biztosították a hallgatóságot, hogy ők nem kijjebb, hanem beljebb szeretnének menni Európába. Gyurcsányné ezt azzal indokolta például, hogy a közösségen kívül „zűrzavar, anarchia és nyomor” van. Hogy pontosan melyik EU-n kívüli országra gondolt, Svájcra, vagy Norvégiára, azt nem árulta el. Ő egyébként, mint mondta, felháborodni jött és bizonyára elégedetten tért haza, mert ez láthatóan sikerült neki.

A leginkább várt szónok Karigeri volt, aki most éppen főpolgármester akar lenni. Ő együtt lépett fel egy Tóth Bertalan nevű emberrel az őgyelgő hajléktalanok előtt, akiről senki sem tudta, hogy kicsoda. Jól mutattak együtt, Tóth pont a szügyéig ért Gerinek. Ebben a minőségében aztán hitet tett az európai minimálbér és az európai nyugdíj gondolata mellett. Azt nem mondta meg, milyen mértéket képzel el ezeknek és ki fogja kifizetni. Ő biztos nem. Azt is mondta, hogy nemsokára egy szabad városban élhetünk, mert Karigeri felszabadítja Budapestet.

Csak meg ne erőszakoljon valakiket, mint a legutóbbi felszabadítók.

Geri nem tudom, miért választotta mondanivalója nyomatékosításához, hogy felemelt mutatóujjal hadonásszon beszéd közben, mint az amatőr kórus karnagya a kánon résznél, de így tett. A képzeletbeli főpolgármester beszéde furcsa, eddig ismeretlen ok-okozati kapcsolatokat tárt fel a gyanútlan hallgatók előtt. Azt mondta például, hogy Orbánbasi le akarja rombolni a ligetet, „csak azért, hogy Orbán a Karmelita kolostor erkélyéről nézhessen le a népére.” Azt, hogy a liget léte mennyiben zavarja a Karmelita kolostorból nyíló kilátást, azt nem árulta el. Szerinte a magyaroknak is jár az, ami az osztrákoknak. Ezzel kapcsolatban nem közölte, hogy a jódlira vagy a Mozartkugelre gondol itt, esetleg Natascha Kampusra. Pedig kíváncsi lettem volna. Szociális Európát is követelt, amiről nekem azonnal a szociális otthon jutott az eszembe, ahol a már kissé demens ápoltakat Karigeri és a hozzá hasonlók gondozzák.

Na, itt ment el a kedvem az egésztől.

Elmondta még, – különösebb indoklás nélkül – hogy Salvini olasz belügyminiszter egy virtigli fasiszta, aki ebben minőségében most Budapestre látogat. Ez lesz a Marcia su Budapest. Világ fasisztái egyesüljetek! Kitért továbbá a globális felmelegedésre is, melyet kizárólag az ő főpolgármestersége képes megfékezni, lévén hogy ő majd olyan jeges viszonyt alakít ki a kormánnyal, amitől visszafagynak a gleccserek a Pilisben. Szemben például Trumppal, aki olyan hülye, hogy a gázrezsót is bekapcsolva felejti.

Az ünnepély, miután megszabadultak az okos beszédektől, vígan folytatódott. Sajnos a szónokok által megidézett szellemi tűzijáték ekkorra annyira elfárasztotta a közönség egy részét, hogy ők már a földön fekve álmodtak az európai minimálbérről. Szép lehetett, csak aztán az az ébredés…