Lopakodó hülyeség II.

83

„Minél jobban megismerem az embereket, annál jobban szeretem a kutyámat.”

Mark Twain

Ott hagytuk abba, hogy azt állítottam: az erkölcs emberi találmány, így erkölcsi kötelék is csak emberek között lehetséges, tehát a „ne ölj!” parancsa is csak az emberekre vonatkozhat. És ez így van a legáltalánosabb értelemben is. A természet erkölcsileg tökéletesen közömbös.

A ragadozók, melyeknek megvan a megfelelő ereje és nem félnek az embertől, minden további nélkül megvacsoráznak belőle, ha úgy jön ki a lépés. Sőt, a házi kedvenc kutyus is, kiszökve és falkába verődve, megtámadja az embert. A legtöbb állat által okozott sérülést és halálesetet nem a cápák vagy a mérges kígyók követik el, hanem a kutyák. Ilyenkor azt szoktuk mondani, hogy nem a kutya a felelős, hanem a gazdája. (Ez egyébként igaz is.)

Csakhogy a Kaperner és a hasonszőrűek által követelt „morál” – eszerint – nem működik visszafelé, nekünk van etikai kötelezettségünk, a kutyának, vagy bármilyen állatnak pedig nincs. Mégpedig pontosan azért nincs, mert nem emberek.

Az erkölcs csak az emberek között és az emberek által létezik.

A szolidaritás és a szégyenérzet felkeltésére egy roppant alkalmas szót, a „szenvedést” találja meg a szerző. A szenvedés, hasonlóan más emberi érzelmekhez, csak közvetve ismerhető meg. Azt, hogy mások fájdalma, szenvedése, szerelme milyen, azt nem tudjuk, lévén, hogy nem vagyunk ők, mi csak a saját fájdalmunkat, szenvedésünket és szerelmünket ismerjük, ahogyan azt mi éljük át, és lévén egy nembe tartozók, joggal tételezzük fel, hogy mások is ugyanúgy, de legalábbis nagyon hasonlóan érzik. Annak feltételezése, hogy ezt az állatok ugyanúgy élik át, mint mi, semmi alapja nincs.

Elnézést kell kérnem a nyájas olvasótól, hogy efféle magától értetődő dolgot ilyen hosszan magyarázok, de muszáj. A haladás hívei ugyanis egy új vallást látszanak felfedezni. Ha sem környezetvédelmi, sem pedig táplálkozásélettani érvek nincsenek – tehát, ha a valóságról közvetlenül beszélő tudomány nem áll be a sorba – akkor a vallás prófétái azonnal a morálhoz nyúlnak. A módszer ugyanaz minden esetben, akár a buzikról, állatokról vagy bármely „elnyomottakról” legyen szó: fel kell ébreszteni a szánalmat és el kell ültetni a bűntudatot.

Zárójel. A környezeti okokkal kapcsolatban jó ha tudjuk, hogy például a növényevés hívei között népszerű tofu nevezetű élelmiszert szójából készítik valahol keleten, messziről szállítják, de legalább génmanipulált az alapanyaga. Itt, nálunk, ezen az éghajlaton a vegetáriánusok télen csak importból vagy fűtött és agyonvegyszerezett növényházakból tudják beszerezni a táplálékukat, olyankor ugyanis errefelé maguktól nem nőnek zöld növények. Arról még nem hallottam, hogy az örökzöldeket legelnék. A bab vagy a sárgaborsó pedig, amit mi télire el szoktunk tenni, bizonyos okok miatt problematikus a metánkibocsájtás szempontjából. A sok ezer kilométeres szállítással kapcsolatos környezeti károk ilyenkor valahogy nem számítanak. Zárójel bezárva.

A kor, korunk kétségtelenül kedvez ennek, igazolva Chestertont, aki szerint „Amióta az emberek nem hisznek többé Istenben, nem úgy van, hogy már semmiben, hanem úgy, hogy mindenben hisznek”. A magányossá vált tömeg embere, akit kiszakítottak a természetes emberi közösségből, elsősorban a családból, pótlékokban és szimulákrumokban éli ki a szeretet iránti vágyát.

Ezt azonban, végső soron, nem az állatok, hanem önmaguk kedvéért teszik.

Miután – a kordivathoz alkalmazkodva – egyre kevésbé vannak emberi szeretteik, a kedvenceikhez fordulnak. És könnyebb is így. Az emberek igen gyakran nem túl szeretetreméltóak. Követelődzőeknek, önzőknek, ellenségeseknek tűnnek, szemben az állatokkal, akiket kényelmesebb szeretni. Emiatt aztán óriási számban tartunk házi kedvenceket, gyermek- és unokapótlékokat, akiket a színes, szeretetteljes képzelet olyan emberi tulajdonságokkal ruház fel, melyeket nem találunk a többi ember között – azért, mert nem is nagyon keresik. Könnyű aztán ezt kiterjeszteni a többi állatra is, melyeket amúgy nem becézés végett tartunk.

A félreértések elkerülése végett, nem ítélem el azokat, akik így tesznek, és azokat sem, akik nagy fáradság és lemondások árán állatmenhelyeket tartanak fenn. A bennük élő szeretetvágy teljesen természetes és értékelhető. Ámbár ember-menhelyeket is fenntarthatnának, hiszen emberből is van jócskán, akik rászorulnak a segítségre.

Csak hát velük sokkal nehezebb, mint a kóbor kutyákkal.  

Mint minden vallásnak, így a vegetarianizmusnak is vannak szenvedélyes és egyre erőszakosabb misszionáriusai. Ők abból az egyházból jönnek, amely mindig meg akarnak tiltani valamit. Természetesen ezeket a korlátozásokat az általuk folyamatosan és lelkesen követelt szabadság nevében kívánják bevezetni. A hivatkozás alapja minden esetben a morál. Az a morál, melynek ők, fensőbbségesen a birtokában vannak, mi pedig nem.

A gondolatmenet roppant egyszerű. Mivel ők „jók”, ezért az erkölcs mindig mellettük áll, legyen szó bármiről, és mivel soha senki nem tudta/tudja megmondani, hogy valójában mi is az az erkölcsi „parancs”, úgy döntöttek, hogy erkölcsi parancs az, amit ők annak neveznek.

A dolog eddig – és gyanítom ezután is – mindig úgy kezdődött, hogy először csak a fejüket ingatták, és elkeseredett irományokat engedtek el valamely ügy érdekében, legyen az a buziság, a mohamedánok beengedése, vagy a „gyűlöletbeszéd”. Aztán jöttek az ideológusok, akik a Bibliából, Kant munkáiból, esetleg kávézaccból „megcáfolhatatlanul” bebizonyították a libsizmus igazát. Ezek után az egészet átadták a külön erre idomított jogászoknak, akik emez igazságot aztán levezették az emberi jogokból, és mikor ezzel megvoltak, akkor törvénybe is foglalták, illetve precedensértékű ítéleteket hoztak.

Mi pedig néztünk, mint szemetes a matinén, és nem értettük, hogy egyszerre csak a hülyék uralkodnak felettünk.

A növényevés egyelőre a fejcsóválás és a felemelt mutatóujjak fázisában tart. De már felkészül az állati jogok védelmére készülő csapat, a hülyeség lopakodik. Aztán majd csodálkozunk mikor törvénybe iktatják, hogy az oroszlán megehet bennünket, de mi semmiképpen sem ehetjük meg az oroszlánt, mert eddig rútul elnyomtuk őt és ezért megérdemeljük. És eljöhet az idő, mikor sarlóval a kezünkben mehetünk a rétre ebédelni. Én szóltam.