A barbárokról

4

 

„Az ő rendelkezésében már azok az idők is elmúltak, amelyek
 ezután következnek. Nem másként ismeri a történendőket, mint azokat, amelyek már
 megtörténtek.” Ágoston: De civitate Dei

Kr.u. 430-ban  Geiserich vandál király hadai Hippo Regius város, Africa római provincia ékkövének kapuit döngették. Eközben a város püspöke Hippoi Ágoston – Szent Ágoston – készült megtérni Istenéhez, hogy számot adjon hitéről és cselekedeteiről. A nagybeteg püspök mindenkit eltiltott halálos ágyától, hogy egyedül maradhasson és imádkozzon. Orvosai eltiltották az olvasástól ezért hatalmas betűkkel felíratta Dániel bűnbánó zsoltárait és az ágya fölé szegezte őket a falra. „Te vagy az Úr, aki megerősített engem, hogy leírjam Igédet,/ És lepecsételtem az írást mely bemutatja majd a világvéget.” Olvashatta a haldokló püspök és hallhatta hozzá, aláfestő zenének, a kapukat döngető faltörőkosok dübörgését.

A régi és az új találkoztak Hippo romladozó falainál. A régi kulturált volt, de beteg és gyenge, halni készült éppen és nem állt meg Geiserich hadai előtt, ám mégis, tulajdonképpen szellemi szülőapja volt az újnak, annak, amely éppen elpusztítására tört. A város lerombolói és kifosztói maguk is keresztények voltak már és germán rokonaikkal együtt a következő ezredévek során, új birodalmakat építettek, nagyrészt a haldokló püspök tanai és intelmei alapján.

Ha jobban meggondoljuk szinte semmi sem maradt, a halál kapujában álló öregember és a hozzá hasonlók gondolatain kívül, a dicső római birodalomból. Elpusztult minden. Az államot irányító bürokrácia, a gazdaság, a kifinomult és bonyolult pénzügyi rendszer, az agyafúrt bankok, a jog és a többé-kevésbé békés élet lehetősége. A barbárok kardja végzett a büszke és dekadens arisztokráciával, de a plebsz sem járt jobban. Égő városok és falvak, halottak és erőszak mindenütt. Majd ezer évnek kellett eltellenie, hogy az európai kereskedelem és gazdaság újra elérje a rómaiak teljesítményét. Eltűnt, elrejtőzött a hellén-római kultúra, hogy csak százévek múlva kerüljön elő újra, éppen Ágoston kései utódának Tamásnak jóvoltából, aki álmélkodva olvasta a majd’ ezer éve halott Arisztotelész gondolatait. Akkor és ott  Geiserichet és embereit nem érdekelték az értelem matadorai. A büszke amfiteátrumokat és oszlopcsarnokokat is felverte a gaz és nyomorúságos kalyibákat tákoltak a faragott márványból a rongyokba öltözött utódok. Így történt. Eltűnt minden, ami egy újrakezdés tisztítótüzében lényegtelennek ítéltetett. A názáreti emléke és az egyházatyák – köztük a Hippo falai között, az Úrnak 430-dik esztendejében Teremtőjéhez megtérő Ágostonnak – munkája nélkül semmi sem maradt volna a világ urából. Illetve – hogy még nyilvánvalóbb legyen a párhuzam a mával – fennmaradt még a nyelv, amely, romlott formában bár, a középkor végéig a nemzetek, a gondolkodók, na meg az egyház, közös nyelve lesz.

Mostanában, mikor városaink kapuit nem döngetik a barbárok – mert azok nyitva állnak előttük – hanem özönlenek e nyitott kapukon, elgondolkodhatunk, hogy éle-e valahol az, aki szellemével továbbörökíti amit elértünk? Ki lehet az és mi lehet az, amit továbbadhat az új barbároknak? Mi maradhat fenn az ágostoni keresztény Európa majd 1600 éves történetének „vívmányai” közül? Hogy ki lesz az – ha lesz egyáltalán – azt nyilván nem tudhatjuk, az is lehet, hogy már régen nem él, vagy még meg sem született.

Fennmaradni nyilván az fog, amit a győztes barbárok fontosnak, vagy hasznosnak tartanak. Ha megpróbáljuk azonban számba venni azt ami – talán – megőrződhet belőlünk és történelmünkből, első helyen a nyelvet említhetjük. Az afgán máktermesztőknek és a szudáni kecskepásztoroknak szüksége van közös nyelvre és ez valószínűleg a világszerte beszélt pidgin english lehet. Ortega y Gasset írt egy nagyszerű esszét arról, hogyan lehet a klasszikus latin romlásából a birodalom romlására következtetni.

barbarian01Maradnak majd a fegyverek. Azokra mindig szükség van, most majd azután különösen fontosak lesznek, hiszen az új világ a történelemben örökké vérben fogan és születik. Persze sokkal primitívebb formában, mint ahogyan ma gyártjuk őket; valahogyan úgy, ahogyan Pakisztánban sufni-műhelyekben gyártanak kalasnyikovot. Büszkeségünk tárgya és gazdagságunk alapja a természettudomány jórészt eltűnik majd. Már ma is megdöbbentően kevesen vannak a világon, akik a határterületek bonyolult elméleteit értik és ismerik. Ahogyan ugyancsak Ortega látta már a ’30-as években: 20 ember halála ötven évvel vetné vissza a fizikát, most 200 emberé meg talán ötszázzal. A törzsek sámánjai tanítják majd, hogy az összeomlott atomerőmű mellett gonosz szellem lakik a vízben és az állatokban. És valóban. A mi gonosz szellemünk fog ott lakozni – előre láthatóan vagy húszezer évig.

Ami bizonyosan eltűnik majd az maga az „európai” kultúra, melyet már most is sátáninak tartanak a barbárok előőrsei, vagy aki egyáltalán érti közülük a „kultúra” szó jelentését. A jobbik részét már mi magunk is feleslegesnek ítéljük. Ki olvas, ért és élvez ma már Thomas Mannt, vagy Dosztojevszkijt? Halálra ítéltetik az értelem egykor oly büszke rendszere a filozófia mely mára amúgy is egymással civakodó talmudista magyarázatokra esett szét. Géppisztoly-sorozatok vetnek véget a gnoszeológiai vitáknak – a kritika fegyverét végképpen felváltja a fegyverek kritikája.

Pusztulni fog az erkölcsök romlásának egyik legfőbb okozója, a szórakoztató ipar. Már Ágoston megbotránkoztatta a rómaiakat azzal, hogy szerinte inkább Scipio Nasicát kéne isteni tiszteletben részesíteni, mert azon fáradozott, hogy a szenátust rábeszélje a színi előadások tilalmazására, mint azokat a képzeletbeli színházi hősöket és színészeket, akiknek nevében annyi erkölcsi métely hatolt be a rómaiak köz- és magánéletébe. A szappanoperák szórakoztató funkcióit felváltják majd a nyilvános kivégzések és a buzik meg a házasságtörők megkövezésének ünnepségei. Eltűnnek a képek – gondolataink gyilkosai – hiszen tilos embereket ábrázolni. Az első áldozatok pedig a szent kisebbségek lesznek és az ő érdemdús védelmezőik.

Félek, semmi sem marad ezúttal, a történelem, egy időre, emlékünket is kitörli majd. Nincs mit a barbárokra hagyományozni, mert semmi olyat nem alkottunk, amire szükségük lenne, hiszen lehet, nekünk sem volt rá igazán szükségünk. És a városok romjai fölé magasodó minaretekből a müezzin kiáltja majd, hogy Allah irgalmas. De valójában hozzánk nem lesz az.

Facebook hozzászólások