A betegség kora, avagy a kor betegsége

„A fegyelem ugyanis erény, az erény pedig igazságosabbá tesz. Fegyelmezett valaki, ha a vágya ellenére cselekszik, értelmétől vezérelve.”

Arisztotelész: Eudémoszi etika

Boldogult úrfi koromban, a Debreceni Egyetemen meghallgattam Benedek István elmegyógyász professzor előadásait. Nem sokra emlékszem belőlük, többnyire anekdotákat hallottunk tőle, ám egy mondat mindörökre megragadt bennem. Ez pedig így szólt: „Én, mint elmegyógyász, meg tudom állapítani, hogy ki beteg, ám azt, hogy ki a normális, azt nem tudom.” 

Én, bevallom, vásott kölök voltam. Például olvasni, Verne Sándor Mátyásának hatására – ami képregényként, folytatásokban megjelent az akkoriban népszerű „Füles” című lapban –, 3-4 éves koromban megtanultam. Ezzel – részemről – az ügy le is volt zárva, írni nagyon nehezen tanultam meg. Egészen egyszerűen nem érdekelt a dolog. Azidőtájt olvasni szerettem és – kutyával, csúzlival felszerelve – kódorogni a tanyák közötti hatalmas kukoricatáblák között, melyek intenzív illatát a mai napig az orromba érzem, mindenre vadászva, ami mozog. Mivel semmit nem akartam leírni, ezért az írás elsajátítása kifejezetten fölöslegesnek tűnt. Édesanyám szegény sűrű pofozásokkal vett rá, hogy mégis elsajátítsam eme művészetet.

Ha akkoriban létezett volna a diszgráfia, mint pszichológiai betegség, lehet, a mai napig nem tanulok meg írni. Ha pedig a diszkalkulia is létezett volna, akkor számolni sem, mert az is erősen untatott. Erős fizikai ráhatások azonban erre is megtanítottak. Egészen pontosan nem csak írni és számolni tanultam meg, hanem azt is, hogy a dolgok nem mindig a kedvünk szerint alakulnak, a felnőttek mindenféle galádságokat követelnek, nekem pedig engedelmeskednem kell, és jobban járok, ha ezt magamtól teszem, és nem várom meg a büntetést.

Elsajátítottam – persze csak hellyel-közzel – valamit, ami mára teljesen kikopott a közbeszédből, ez pedig az önfegyelem fogalma. 

Manapság, ha a gyerekkel problémák vannak, a szülők egyre nagyobb része – lassan már mintegy automatikusan – pszichológushoz viszi, majd az talán segít rajta. Ennek egyik oka a tudomány univerzalizmusába vetett hit.

Elidegenedtünk ugyanis a minket körülvevő technológiától.

Nem is oly rég, a technika csúcsának a talicska számított, aminek működését mindenki értette. Ma a minket körülvevő dolgok – a televíziótól a mobiltelefonon át a Mars-expedícióig – működéséről csak nagyon-nagyon keveset, vagy semmit sem tudunk, csak használjuk őket. A modern ember azonban úgy tapasztalja, hogy bár ő maga igen keveset ért a körülötte tornyosuló problémákból, ám semmi baj, mindig talál szakembert, aki helyette is ért hozzá, és ha megfizeti, akkor ezt a szakértelmét, hasznosan és hatékonyan, a rendelkezésére is bocsátja. 

Súlyos probléma azonban, hogy – éppen az általános tudatlanság miatt – nem tudják megkülönböztetni a tudományt a sarlatánságtól.

A gyerekek pszichés „betegségeinek” oka maga a pszichológia. A pszichológia nem más, mint annak művészete, hogy olyan dolgokról beszéljünk, melyekről fogalmunk sincs. Azért mondom ezt, mert osztom Arisztotelész azon álláspontját, hogy nem ismerjük a dolgot, melynek okát nem ismerjük. Márpedig az ember psziché furcsaságainak okai ismeretlenek, lévén fogalmunk sincs a gondolkodás valós, fizikai sajátosságairól. Magyarán, gőzünk sincs róla, hogy az agyunk miképpen tárolja, hívja elő és keveri az információkat, milyen fizikai struktúrák felelősek a gondolkodásért az idegsejteken belül.

Ez azonban nem zavarja az Amerikai Pszichiátriai Társaságot (APA) abban, hogy 374-féle mentális „betegséget” tartson nyilván. E betegségek meghatározásához nem kell más, mint egyetértés, egészen pontosan az APA bizottsági tagjainak egyetértése. Furcsa tudomány az, melynek alapja az egyetértés. És – nyilván – a „gyógyítás” alapja sem más mint az egyetértés. A kérdés csak az, ki ért egyet kivel. 

Mára szinte minden furcsa, vagy eltérő viselkedés megkapta a betegség címkéjét.

Márpedig a betegség nem büntetendő, hanem gyógyítandó. Sőt, a büntetés – egy beteggel szemben – kifejezetten csúf dolog, hiszen van neki elég baja a betegséggel. Így aztán ezekből a „betegségből” egyben felmentés is lett. Papírt kap róla, hogy őt kímélni kell, lévén „beteg”.

Felneveltünk egy egész generációt, amelyik jókora része nem tanulta meg az önfegyelem, a kötelesség és az ezekkel szorosan összefüggő engedelmeskedés kultúráját. Aztán pedig, kilépvén az iskolából – úgy harminc, harmincöt éves korra –, megdöbbenve fogják tapasztalni, hogy a munkahelyeken főnökök vannak, a dolgokat nem szavazással és jogok alapján, hanem utasításokkal döntik el, melyeknek ha ellenszegülnek, akkor kirúgják őket. Hogy a születéssel együtt keletkező jogok ostoba ábrándja helyett a való élet – ahogyan az évezredek óta normális – csak az érdemeket honorálja jogokkal.

Az érdemeket pedig többnyire szorgos és alázatos munkával lehet megszerezni, és nem ostoba eszmék propagálásával.

Innen ered az ún. NGO-k korlátlan személyzeti utánpótlása. Ide tódulnak, mert itt pontosan olyan anarchikus, ha tetszik „bázisdemokrata” viszonyok uralkodnak, mint amiket az iskolában megszoktak, és a cél is az, hogy ezeket az egész társadalomra kiterjesszék. Nem kell hát csodálkozni az utcákra özönlő „klímatüntetők”, buzi-aktivisták és antifasiszták tömegein, hiszen ők „betegek”, a „viselkedészavarosak”, akiket gyógyítani kéne, csakhogy akik gyógyítanák őket, sarlatánok, és szinte semmiben sem különböznek a „pácienseiktől”. Vak vezet világtalant. 

Az biztos, hogy mindent, amit szüleink ellen elkövettünk, a gyerekeink adják vissza nekünk, nekik pedig majd az ő gyerekeik. Ha lesznek.