A bosszú

85

„A bosszú hidegen jó”

Cesare Borgia

Tele van a sajtó a Trump-ellenes demokraták hadjáratának hírével.

A legkülönbözőbb képtelen ötleteket halljuk arról, hogy az elnök katonai puccsot, mi több, „atomcsapást” tervez, mert nem képes elfogadni a választási vereséget. Hogy kit csapna meg atommal, az rejtély. Ezért aztán impeachment-eljárást terveznek ellene, hogy örökre eltiltsák a közügyektől. Ez mondjuk nem túl komoly gondolat: tekintve Trump korát, nem nagyon valószínű, hogy 2024-ben még megkísérelné az elnöki indulást. Esetleg Melania. Ő fiatalabb és jobban is néz ki.

Valamivel nagyon belelépett a demokrata elit lelkivilágába, hogy ennyire kitartóan utálják.

Amit tesznek, az egyébként politikailag teljesen indokolatlan. Itt van mindjárt január 20-a, Trump összecsomagol és elmegy, minden bizonnyal örökre, legfeljebb megírja az emlékiratait és könyvtárat alapít, ahogyan a volt elnökök szokták. A győzteseknek is jobb lenne ezt csendben megvárni, hogy aztán arra vezessék a tántorgó világbirodalmat, amerre akarják, elvégre övék a hatalom, a dicsőség és az ország. Őket támogatják a technológia istenei, a tudatipar nagyjai, őket támogatja az egyetemeken felületesen képzett állami bürokraták, és őket támogatja a legnagyobb úr, a divat is. Kedvükre indíthatnak háborúkat majd szerte a világban, exportálva a demokráciát és a fegyvereket; hatalmuk úgyszólván korlátlan lesz.

Egyetlen kínzó kérdés marad csak: akkor mégis miért csinálják?

Nos, azt hiszem, hogy a dolog mélyén, az emberi lélek legalapvetőbb ösztöneinek egyike, a bosszúvágy lappang.

Szeretjük azt hinni, hogy roppant okosak, intellektuálisak vagyunk és mindent a mérlegelő ész bírósága elé állítunk, hogy ott megvizsgálva azt, hozzunk döntéseket. Ám ez nem igaz, csak becsapjuk vele magunkat. A pusztító düh az, ami megágyaz a bosszúnak. Mint Karinthy nyula, akit az író csak meg akar simogatni, de aztán a dolog vak dühhé alakul és a végén megesküszik, hogy meg fogja ölni.

Ha végig akarunk menni a történeten, először volt ugye a tagadás. Az nem lehet, hogy ezt az alakot megválasszák elnöknek, mikor itt voltunk/vagyunk mi is, a felvilágosultak, a született vezetők, és akkor jön egy ilyen izé és őt emelik a hatalomba. Hogy történhetett? Hiszen oly szépen el volt rendezve minden. Husszein, a néger után jött volna Hillary, a nő, és minden ment volna tovább szépen a maga útján.

Azután jöttek a tüntetések, ahol világgá üvölthették a bánatukat és csalódottságukat. Felvonultak a hülye hollywoodi celebek, akik annyit értenek a világból, amennyit a drogelvonó és az alkoholelvonó között leírnak nekik, ott voltak a vén radikális professzorok, akik Foucault radikális újraértelmezésével akarják belopni magukat a bölcsészlányok szoknyája alá, illetve… nem biztos, hogy lányokra gondolnak, ott voltak a seggüket harciasan rázó vészbuzik, ott volt szerintük mindenki, aki számít. Semmi sem történt.

Aztán következtek a legkülönbözőbb szenátusi és képviselőházi trükkök százai. Mindent bevetetettek, ami csak eszükbe jutott. Az orosz hackerektől, akik három ravasz kommentel megváltoztatták a választás eredményeit, egészen a pisiszexes orgiáig; hol másutt, mint Oroszországban.

Zárójel. Az állítólagos orgiáról egy Christopher Steele nevezetű brit „kém” készített jelentést, amely tele van szórakoztató, olykor pedig hajmeresztő történetekkel. Mindennek a tetejébe még a szerencsétlen, nyomorult Sarka Kata is bejelentkezett, hogy Trump őt is meg akarta… Érdekes, hogy a férjét, a Hajdút nem hívta, pedig ő is egy érdekes színfolt lehetett volna. Mondjuk ez mindennek az alja volt már. Zárójel bezárva.

Trump stábjából naponta kettesével kellett kirúgni embereket, mert csak úgy dőlt belőlük az „információ”. Érintett volt az összes hárombetűs hivatal és szervezet, eljárás eljárást követett és mégis semmi. Végezetül aztán egy néger bűnöző halálát ürügyül használva, szemrebbenés nélkül a polgárháború szélére sodorták az egész országot. Égtek a városok, dőltek a szobrok, úgy tűnt, a csőcselék úrrá lesz és mindenki pánikszerűen fegyvereket vásárolt.

Mindezeken mit sem változtatott, hogy Trump valójában milyen elnöke volt az USA-nak.

Például, csak ami minket is érint, ő volt az első elnök évtizedek óta, aki nem indított háborút. Mondjuk nem is kapott béke Nobel-díjat, mert az csak azoknak jár, akik néhány százezer vagy millió embert megöltek a demokrácia és a humanizmus nagyobb dicsőségére.

A fecsegő felszín alatt azért komoly munka folyt. Kétségtelenül jól felkészültek a választásokra, szoftverrel, levélszavazatokkal, halottakkal – mindennel, ami kell. És nyertek is. De mégsem tudtak leállni, mert hajtotta őket a bosszúvágy. Szemet szemért, fogat fogért, megaláztatást megaláztatásért. Mert őket bizony megalázták. Megalázták abban, amire a legbüszkébbek, hogy ők, akik kormányozni tudnak, ők az elit. Félreértés ne essék, mindkét oldalról beszélünk. Persze ügyesen elosztották egymás között a felületes politikai vitákat és lettek demokraták, vagy republikánusok, de ez ugyanaz az elit. Abból csak egy van. Elég csak a republikánus szenátorok viselkedésére gondolni a mostani huzavonában. Ennek a bosszúnak vagyunk tanúi. Pedig ez a bosszú ostobaság.

Minél nagyobb boszorkányüldözést csinálnak, annál valószínűbbé válik, hogy a másik Amerika talál magának valakit. Valakit, aki – hitből, vagy számításból, ezt majd a történelem eldönti – észreveszi a gyülekező ellentéteket. És ekkor kétféle kimenetel lehet. Az egyik, hogy megnyeri a választásokat, elnök lesz és nekilát. A másik, hogy sikerül annyi bevándorlót betelepíteni és a techcégek agymosása annyira előrehalad, hogy többségük lesz, demokratikusan nem lehet elzavarni őket. Ekkor viszont minden kész egy újabb polgárháborúra.

Az amerikai demokratáknak tán hallgatnia kellett volna a szakértő Cesare Borgiára, aki tudta, hogy ezt bizony sokkal óvatosabban, ravaszabbul és mindenképpen később kellett volna csinálni.