A felvonulók most nem kérték: Pukli

5

„Az emberekkel való közlekedés elrontja a jellemet, különösen, ha valakinek nincs.”

Nietzsche

Ilja Ehrenburg Julio Jurenito című könyvében szerepel a Mester szolgája, Ajsa a néger, aki különös, egyedi vallásnak hódol. Fából farag magának egy Istent, akihez azután imádkozik. Ha az Isten nem hajlandó meghallgatni imáit és nem teljesíti a kéréseit, akkor kidobja és másikat farag helyette. Hiszen mi haszna egy olyan Istennek aki nem segít?

[rule style=”rule-dotted” ]

Ez a történet villant fel előttem a legújabb, mérsékelt sikerrel megtartott puklista akció láttán. Nem vettek túl sokan részt az akcióban és akik részt vettek, azok is többnyire Pesten, ahol jócskán kiegészülhettek a DK-s akció-nyugdíjasokkal, így aztán – távolról fényképezve – csoportosulásnak látszottak. Egyedül szegény Jámbor András delirált tízezer résztvevőről, de ő már március 15-én is százezres tömeget látott és különben sem matematikai képességeiért szeretjük. Egyébként ugyanott még arról is ír, hogy a gonosz önkényuralom árnyékában a pedagógusok nem merik megosztani a „Kettős mérce” magvas írásait. Ebbe igaza lehet, mert ezt még én se merném, pedig bátor vagyok mint egy Pukli.

Hogy mennyire volt sikeres a dolog azt jól lemérhetjük azon, hogy a haladó sajtó lapjairól másnapra nyomtalanul eltűnt az egész, pedig előtte ugyanott teljes erővel folyt a mozgósítás és a lelkesítés. Magáról a tünciről versengve tudósítottak, megtudtuk például, hogy sokan kockás kokárdát viseltek és ez alkalommal gazdagabbak lettünk a „kockárda” főnévvel is. Mindannyiunk Kunhalmi Ágnese egyet még a parlament ablakán is kilógatott.

Ennyit a szellemi színvonalról.

Az első alkalommal Pukli még sztrájkba akarta borítani az országot és azt akarta, hogy még a villamos is álljon meg; ebből annyi sikerült, hogy az embernek az esze állt meg. Mondjuk Kunhalmié valószínűleg el sem indult, de rá mindig lehet az ilyenben számítani.

A március 15-i megmozdulás még ügyesen volt kitalálva, hiszen rászerveztek a nemzeti ünnep okán a haladók amúgy is tetőfokára hágott hangulatára. A valaha volt „Forradalmi Ifjúsági Napok” szellemében szocializált nyugdíjasok, ellenállók és antifasiszták valamint az elragadtatott bölcsészek – ha már az utcán voltak – minden megmozdulásra elmentek, így aztán Pukli úgy érezhette: sokan vannak.

Hogy a résztvevők döntő többségének semmi köze nem volt amúgy az oktatáshoz az nem okozott problémát, elvégre az oktatás közügy, mindenki járt ugyanis iskolába. Az más kérdés, hogy minek.

Ideológia-történeti kitérő következik. Emlékszik még valaki a nyájas olvasók közül ezekre a „Forradalmi Ifjúsági Napokra”? Aki nem annak – hogy nekik se legyen annyival jobb – elmesélném, e jeles ünnepség ama kezdeményezés része volt, mely megpróbálta egységes „forradalmi” hagyományként értelmezni március 15-ét, március 21-el, a patkányforradalom gyászos kitörésének és április 4-el, az orosz megszállásnak hivatalos napjával. Amiről tudjuk, nem akkor, nem ott és nem úgy volt, de Sztálin és Kádár azt mondta és kész. Úgy tanították, ezen jeles napok az osztályharc mérföldkövei és a proletariátus győzelmének állomásai. Voltak pici botlások a nagyívű történetben, mint például az, hogy a 48-as szabadságharcot az oroszok verték le, vagy, hogy 45-ben éppen egy háborút veszítettünk el és az orosz hordák végigrabolták és erőszakolták az országot, de az igazi haladás kicsire már akkor sem adott. Ilyenkor felvonultak az iskolák, az „Ifjú Gárda” és mások; most pedig, úgy tűnik, viszonylag sokan vannak még, akik ezt nem nőtték ki. Kitérő vége.

Puklit a sikertelenség nem zavarta és miután a tüntetők agyalágyultabbja „jövendő miniszterelnöknek” szólította, a megszokott módon újabb ultimátumot nyújtott át a rettegő kormánynak. Ez nála mára haladó szokássá vált és ezeket talán nevezhetjük puklimátumnak is – ha már kockárda. A puklimátum újabb kéthetes terminust ad a kormánynak és ha akkor sem tárgyalnak velük a 12 pontról, akkor jön az újabb tünci. Vagy nem. Mindenesetre Balogh miniszterrel és Palkovics államtitkárral továbbra sem tárgyalnak, mert ők „lejáratták” magukat. Gondolom Orbánnal sem, mert ő meg nem kért bocsánatot. Hogy kivel akarnak tárgyalni az rejtély.

Beszéljenek talán a pedellussal, az mindent szokott tudni.

Van ennek tárgyalósdinak egy talán kevésbé kibontott rétege is. Azáltal, hogy a puklisták nem hajlandóak részt venni a többiekkel együtt a már folyó tárgyalásokon, logikailag azt jelenti, hogy kétségbe vonják a többiek legitimitását, vagy alkalmasságát. Vagy mindkettőt, mert úgy tartják egyedül ők képviselhetik legitim módon a pedagógusokat.

Ez a szakszervezetek szemében bizonyára csúf gondolatnak tűnik, hiszen ők magukat tartják az ügyben illetékesnek és ezt mindenféle tagsággal, testületekkel, egyebekkel igazolni is tudják. Már ha ez jelent valamit, mert mifelénk a szakszervezeti tagok számát bemondással állapítják meg. Ezen az alapon nekem is van egy hatalmas szakszervezetem, csak nem mondom meg hol.

A hivatalos pedagógus-szakszervezetek vezetői – a szakszervezeti tagdíjakért folytatott intrikák veteránjai – azonnal meg is érezték a veszélyt és meglehetősen kedvetlenül nyilatkoztak a puklisták akciójával kapcsolatban. Nem csoda, Pukli azzal fenyeget, hogy elhalássza azt a néhány embert is, aki egyáltalán szakszervezeti tag.

És ahogy elnézem (nyitókép) például a PDSZ főhadiszállását – mit főhadiszállás: sasfészek – olyan sok tagdíj nem folyhat be. Ebből a tagdíj ügyből még lehetnek komoly bajok. Mert, amint az a magyar szakszervezeti életről tudott, a nagy dolgokról, mint munkavállalói jogok, örök béke, halál a burzsoákra, egyebek gyorsan megegyeznek, de a főszakszervezetiek bére körüli vitákban vér szokott folyni. Az nem tréfadolog. És ha Puklinak is tagdíjakra kezd fájni a foga akkor bizony háború lesz.

A vén szakszervezeti rókákkal folytatott harcban pedig Pukli esélytelen lesz, mint migráns a villámrandin.

Az egység kialakítása tehát a polgárháború fázisában tart. Lehet, hogy mégis új Istent kell faragni – ki tudja? Ezúton is gratulálunk a résztvevőknek és egyben kifejezzük abbeli reményünket, hogy azért – két tünci között – csak tanulnak is a kölkök valamit az iskolákban. Az önkényuralom ellen folytatott  harc tapasztalatai önmagukban ugyanis nehezen adhatóak el a munkaerőpiacon.