A háború művészetéről
5A háború mindennek atyja, mindennek királya, és egyeseket isteneknek tüntetett fel, másokat embereknek, egyeseket szolgákká tett, másokat szabadokká. Hérakleitosz: 53. töredék
„Sylvester Stallone színész-filmrendező a San Diegó-i Comic-Con fesztiválon jelentette be, hogy a Rambo-filmek következő, egyben utolsó epizódjában, amely előreláthatólag Utolsó vér címmel fog a mozikba kerülni, az amerikai hős harcba száll a terrorista módszereiről elhíresült szervezettel.” – Jelentette az MTI. Az első érzés: végre. Pontosan itt volt az ideje, hogy valaki felvállalja az emberpróbáló harcot eme huliganoid bandával és ki más tehetné ezt meg hitelesebben, mint maga Rambo? Legyőzte ő már a szovjeteket a tálibokkal szövetségben, a vietnami kommunistákat; bárkit, aki az útjába került. Annál is inkább időszerű ez, mert más jelentkező láthatóan nincs.
T E Lawrence, vagy ahogyan talán jobban ismerjük, Arábiai Lawrence Lázadás a sivatagban című önéletrajzi könyvében mesél el egy érdekesebb jelentet. Csata dúl a valahol a sivatagban az arab lázadók és a törökök között. Hőség, por, ordibálás, lövöldözés, tevék: káosz. Ebbe a pillanatban jelenik meg a harctéren egy német zászlóalj. Törökország ugyanis az első háborúban a tengelyhatalmak szövetségese volt, és néhány német katonai alakulat is állomásozott ott, von Sanders tábornok vezetésével. Tehát a közel-keleti népünnepélyen egy teljes német zászlóalj vonul keresztül, német szokás szerint zárt alakzatban, egyszerre lépve. Ahogyan Lawrence írja, mint egy csatahajó a ladikok között. A németek nem akarnak beavatkozni a csetepatéba, csak mennek valahonnan valahová, vállra vetett fegyverrel és pont arra vezet az útjuk, át a csatatér kellős közepén. Csend lett. Mint a Vörös-tenger Mózes népe előtt, a küzdő felek abbahagyták a foglalatosságukat, szétnyíltak és utat adtak a zászlóaljnak. Azok távoztak és az ügyintézés folytatódott, újra hőség, por, ordibálás, lövöldözés, tevék: káosz.
Mindez azért jutott eszembe, mert mostanában próbálom megérteni a közel-keleti és észak afrikai bandaháborúk történéseit. Megvallom, önző szándékból teszem, mert remélem, hogy ezek enyhültével a bevándorlási nyomás is enyhül, bár messze nem hiszem, hogy e háborúk kizárólagos okai a népvándorlásnak. Hagyjuk most a fennkölt elveket, vallásokat és osztályharcot tekintsük csak a háborút magát, a „háború művészetét”, ahogyan Clausewitz költőileg elnevezé.
A dolog jellegénél fogva bármely a háborúról annyit tudunk csak, amennyit tudnunk engednek. A fegyverszállításokról, pénzek mozgásáról, kémkedésről – magyarán mindarról a mocsokról, ami lehetővé teszi e háborúkat – szinte semmit és talán jobb is így nekünk, mert ki tudja hány hittel, álommal és nagy emberrel lennénk szegényebbek. Amit a háború „technikai” hátteréről tudhatunk, az néhány, itt-ott fellelhető információ-töredék, médiahazugság és nyilvánvaló propaganda. A háborúról fellelhető térképek – minden háború igazi történetének őrzői – így is sokat mesélnek.
Afféle kávéházi stratégaként azt hiszi az ember, hogy a háború szemben álló seregek összeütközéséből, hadműveletekből áll, melyek során páncélos offenzívák, bekerítések, védelmi műveletek, légicsapások és kézitusák váltják egymást, míg aztán az egyik fél kifogy emberből, hadianyagból és megadásra kényszerül. A közel-keleti és észak-afrikai háborúk történetében az elmúlt évtizedekben ez, ebben a formában, egyedül Izraelnek sikerült.
Amit mostanában látunk például az Iszlám Állam ellen folyó „háborúban” mindenre emlékeztet csak erre nem. A dokumentált hadműveletek ugyanis néhány sablonos eljárásra szűkíthetőek.
Az első – a leggyakoribb – úgy néz ki, hogy van valami fedezék, a mögött gubbasztanak kvaterkázva a harcosok. Néha, random módon az egyik kidugja a fegyverét és vaktában lövöldözik. Valamerre. Az ellenfél nem látható, feltehetően egy ugyanilyen fedezékben hasonlóan múlatja az időt. A hősi küzdelem eme formája nemigen írható le a klasszikus hadászat fogalmaival. Védekezésnek nem nevezném, mert az ellenség nem támad és támadásnak sem, mert nem az.
A másik hadműveleti forma, mikor azt látjuk, hogy néhány kisteherautóra szerelt nehézgéppuskával, vagy gépágyúval felszerelt ember zászlót lenget üvöltözik és a levegőbe lő. Ez, feltehetően a támadás. Az értelmezést nehézzé teszi, hogy sehol sem látható ellenség. Csak arra gondolhatunk, hogy azok elmentek mikor megtudták, hogy ezek jönnek. Ez az elmenekülés roppant praktikus eljárás, számos életet meg lehet vele takarítani. Persze nevezhetjük egyszerűen gyávaságnak is, de ez nem polkorrekt, mert tudjuk, hogy gyáva csak fehér, hetero, többségi lehet, arab nem, ezért maradjunk a praktikusnál.
Van ezen hadművészeti eljárásokban néhány általánosan megfigyelhető vonás. Az első a teljes szervezetlenség. Nincs semmiféle felismerhető parancsnoki lánc, tisztek, altisztek, a harcolók húszdolláros, kínai walkie-talkie-vel értekeznek egymással, kódolás nélkül, amiben az a szép, hogy az ellenségnek is ilyen van, ezért aztán simán hallja amit a másik mond. Persze ez is humánus dolog, mert nem hagyjuk kétségek között vergődni az ellenséget a tekintetben, hogy mire készülünk.
A másik, általánosan megfigyelhető dolog a halottakkal borított csatatér látványának hiánya, amit pedig az európai szem, a tűzfegyverek bevezetése óta már megszokott. Ha halottakat látunk, azok kizárólag civilek, nők, gyerekek, akiket véletlenül, vagy szándékosan halomra gyilkoltak. Nyilván valamely homályos belső hiányérzet hatására: mert hogyan néz ki a háború halottak nélkül? A harcosok vére viszont drága, nem pazarolhatjuk, ha egymást gyilkoljuk nem jutunk el a nyugdíjig.
Ami a szemünk előtt zajlik, az nem más, mint a háború életformává válása. Ez az életforma biztonságosabb Allah harcosai számára, mint pénteken az M7-en a Balaton felé autózni. Fizetést kap, nem kell kölest aratni, a csajok pedig hősként tekintenek rá, mikor terepszínű ruhában, géppisztollyal hazamegy a faluba, ahol addig nyomorgott. Bónuszként még rabolni és erőszakoskodni is lehet. A győzelem nem cél, mert akkor vége a jó állásnak, a háború pedig öncéllá válik és évtizedekig tart, mert a résztvevők abban érdekeltek. Láthatóan semmiféle értelmesnek mondható elképzelésük nincs a háború utáni világról. Az Iszlám Állam által világhálóra szórt elmebeteg képzelgések semmiképpen sem azok. Valaha – ezt is Lawrence-től tudjuk – az arab seregek feloszlottak, ha a tevék megrühesedtek, ma már, a Humwee-k korában, ebben sem reménykedhetünk. Talán majd Rambo…
Laszlo Papp Doroghy
2015-07-17 @ 13:20
A bejegyzés címe önmagában is vérlázítóan hazug. Az, aki emberek tömeges lemészárlásában „művészetet” lát, közveszélyes elmebeteg.
Katakana
2015-07-23 @ 01:26
A cím egy kínai klasszikus címe. A háború művészete Szun Ce ókori kínai hadvezér műve, nem csak a kínai, hanem az egész világ hadtudományos irodalmának egyik legrégebbi és legnagyobb hatású alkotása. Emellett persze nem zárhatjuk ki, hogy Szun Ce közveszélyes elmebeteg volt.
Tacfarinas
2015-08-03 @ 19:03
Amit értetlenkedve tetszik nézni, azt úgy hívják, hogy gerillaháború, és pontosan így kell vívni hatékonyan.
Nem a közel-keleti milíciák nem tudnak rendesen Clausewitz-féle módon háborúzni, hanem épphogy porosz vezérkari tisztek napóleoni háborúkból leszűrt hadelmélete alkalmatlan a háborúk nagy többségének értelmezésére. Ez tipikusan a Döntő csaták-típusú könyveket bújó naiv ember csodálkozása, aki azt hiszi, hogy a „rendes” háborúkat tarka egyenruhába bújt automataként masírozó derék bakák vívják futballpálya-szerű harcmezőkön, ahol a hadmérnökök előre kiszámolták az ütegek helyét, és a végén ott van a csatamező mint valami kretén viktoriánus olajfestmény.
Hirundo
2015-08-18 @ 22:11
A gereillahadviselés lényege, hogy a gerillák a „szabályosan, tarka egyenruhában felvonuló” hadseregeket a számukra szokatlan „üss és fuss” taktikával fárasszák ki. Ily módon a gerillák taktikáját és stratégiáját követő sereg nem szenved nagy veszteségeket, mert kitér, „fut” a támadások elől. Mikor két gerillahadsereg háborúzik, a veszteségek minimalizálódnak, mivel mindkét fél kitér a másik támadásai elől.
Az alakzatban masírozó katonák az első világháború óta eltűntek a csataterekről. De a két világháborút legalábbis az európai hadszíntereken nem a gerillahadviselés jellemezte – ellentétben a közel keleti „gerillaháborúval” – , elég ha csak Flandria lövészárkaira, az Isonzó völgyére vagy Sztálingrádra gondolunk (tiszteletem a kivételként szolgáló orosz partizánoknak!). Itt ugyanis a katonák megálltak, harcoltak és meghaltak (nem alakzatokban ugyan, hanem lövészárkokban, géppuskafészkekben és hasonló fedezékként szolgáló objektumokban, melyek a próféta harcosainak is rendelkezésére állnak). A veszteségek brutálisak voltak. Ahogy azonban a fenti írás is megemlíti, ilyen mértékű veszteségeket – választott hadviselési formájuknak köszönhetően – egyik gerillahadsereg sem könyvelhet el.
Remélem sikerült feloldanom a vélt ellentmondást.
göre gábor
2015-08-06 @ 05:38
A profitéhség felfalja a világot! Normálisabb időkben, ahol a profit, uzsora népe meghaladta a lakosság 15%-át, elűzték, írtották őket! Ma 30, 50, 75% , országonként változó! Hazug propaganda, félrevezetés/választás útján a világ, és mindnyájunk sírját ássák! Az Encyclopaedia Britannica a parazitizmust így határozza meg: A parazitizmus egyoldalú élelmezési kapcsolat két különböző szervezet között, mely többé-kevésbé hátrányos, de nem mindig végzetes a gazda számára. Olyan kapcsolat, mely megszabadítja a parazitát az élelemszerzés gondjától, és amely emiatt bizonyos mértékig leegyszerűsödik, visszafejlődik és degenerálódik.
Sok kultúrában azt találjuk, hogy a parazita csoport jelenléte végzetes a gazdanép számára, mert az alapvető életkörülményeket megváltoztatja, és alapvető energiájukat a paraziták élelmezésére fordíttatja. Ez a változás a gazdanép létezését minden tekintetben befolyásolja, és elkerülhetetlenül addig gyöngíti őket, amíg megszűnnek létezni. Mivel az Encyclopaedia Britannica a tisztán biológiai parazitizmussal foglalkozik az állatvilágban és a növényvilágban,