A kísértet

„A marxizmus az emberi haladás eszméit az erőszak doktrínájává fordította át.”

Polányi Mihály

Kísértet járja be Európát, a marxizmus kísértete.

Május 5-én, Marx születésének évfordulóján szobrot avatnak szülővárosában Trierben. A hatalmas szobrot a Kínai Népköztársaság adományozta a városnak, ami némi pikáns ízt kölcsönöz az aktusnak, különös tekintettel a sajátos kínai marxizmusra, mely – Mao elvtárs szorgos közreműködésével – több tízmillió kínai életét követelte. Tekinthetjük úgy is a jeles szobrászati alkotást, mint egy emlékművét mindazon embereknek, akiket a marxizmus nevében, a legkülönbözőbb, elmés módszerekkel meggyilkoltak, többnyire miután kirabolták őket.

Végül is valahogyan meg kellett térülni a kivégzésre fordított pénznek és energiának.

Az ünnepségekre ellátogat maga Juncker elvtárs is, aki ugyan a magát „jobboldalinak” tartó Néppárt padsoraiból jön, de mint mondja: „Gondoljanak akármit is Marx Károlyról, azt senki sem tagadhatja, hogy valamilyen módon formálta a történelmünket.” E nagyszerű gondolatmenet mentén természetesen Hitlernek is szobrot illene állítani, hiszen gondoljunk róla bármit, tagadhatatlanul ő is jócskán formálta a történelmünket. Persze, ha mindennek szobrot állítanánk aki/ami formálta történelmünket, akkor nemsokára egy szoborparkban élnénk.

Zárójel. Itt van rögtön az a kisbolygó, mely állítólag kiirtotta dínókat és lehetővé tette az emlősök diadalmenetét. Neki is lehetne szobrot állítani. Ha az nincs ugyanis, akkor most zöld, pikkelyes bőrünk lenne és gyerekeinket ronda, sápadt, gonosz emlősökkel ijesztgetnénk, ha nem akarják megenni az amúgy igen egészséges a svábbogarat. E rövid evolúcióbiológia elmélkedés után vissza Marxhoz. Zárójel bezárva.

A többé-kevésbé hivatalos balliberális dogmatika szerint úgy esett, hogy maga Marx egy nagyon rendes, okos, együtt érző gondolkodó volt, csak tanait követői – élükön V.I. (hatodik) Leninnel – eltorzították, félreértették, és így azok bizonyos kellemetlen, nem kívánt mellékhatásokkal jártak.

Ez annyiban igaz, hogy Marx valóban sokkal okosabb és visszafogottabb volt, mint elmebeteg, tömeggyilkos követői.

Ő inkább csak utalt arra, hogy a proletariátus győzelméhez majdan szükség lesz némi gyilkolászásra. „Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája” – írja a „Gothai program kritikája” című művében. Ugye mennyivel decensebb, visszafogottabb, mintegy mellékes kijelentés ez, összehasonlítva a Lenin, Sztálin, Mao, vagy Pol Pot véresszájú retorikájával és gyakorlati tevékenységével?

Marx nagy hatású tanai bejárták az egész világot és mindenütt hozzáadódott némi sajátos helyi íz is, egy darab a couleur locale-ból. E helyi sajátosságok többnyire a helyi viszonyoknak megfelelő kivégzési technikákban és az áldozatok létszámában nyilvánult meg. E véres, föld körüli utazása során a marxizmus aztán világvallássá vált, annak minden jellegzetességével: ortodox és neológ irányzatokkal, szektákkal, eltérő rítusokkal – ahogy kell.

Kérdés lehet az, hogy mi annyira vonzó ebben a filozófiatörténet szempontból nem túl jelentős – a marxista „filozófia” jórészt Hegel szándékos félreértéséből és félremagyarázásából áll – tanban, ami ilyen vonzóvá teszi, Mozambikban ugyanúgy, mint Észak-Koreában.

Szerintem a tan sikere abban áll, hogy felmentést ad a legkategorikusabb erkölcsi parancs a gyilkolás tilalma alól.

A kommunista vezérekhez hasonló szociopaták – akiknek egyáltalán nincsenek morális gátlásai – szerencsére viszonylag ritkák, a kommunizmus bűneihez pedig sok ember kell. Ők a végrehajtók, akikben azonban időről időre felébredhet a lelkiismeret. Nekik pedig feloldozásra van szükségük, hogy megnyugodott lelkiismerettel gyilkolhassanak tovább. Ezt a megbocsájtást találták meg a marxizmus tanaiban, elsősorban az ún. „marxista etikában”. Ez roppant eredeti módon, nem csak felmenti a gyilkost a bűnök alól, hanem „erkölcsi áldozatnak” (Lukács György) tünteti azt fel, és arra ösztökél bennünket, hogy ne az áldozatot, hanem a gyilkost sajnáljuk. A lukácsi tan szerint az osztályellenség legyilkolása szörnyű áldozatot kíván a gyilkosoktól így talán elnézhető nekik az is, ha néha azért egy kis örömöt is találnak a dologban. Nem lehetünk szívtelenek.

Az is kérdés, hogy miképpen ünnepelheti Marxot az, aki – saját álláspontja szerint – a demokrácia és a liberalizmus elkötelezettje?

Nem Junckerről beszélek, ő közismerten alkoholista és hülye, így tetteire nincs észszerű magyarázat, hanem mindazokról, akik ma védik Marxot és a marxizmus, miközben a szabadságról, humanizmusról, demokráciáról, jogállamról prédikálnak. Ennek oka – a fejükben uralkodó zűrzavaron kívül – az hogy soha egyetlen betűt sem olvastak a nevezett gondolkodótól. E tekintetben nekem időnként maga TGM is gyanús. Ugyanis ha olvasták volna, tudnák, hogy Marx mélyen megvetette ezeket az általuk hirdetett eszméket. A jogot az elnyomás eszközének, a parlamentarizmust bohóckodásnak tartotta.

A manapság olyannyira istenített „szabadság” Marxnál valami távoli elvont dolog, ami csak az állam és minden más külső „hatalom” eltűnésével valósulhat meg, hogy mikor és hogyan, arra nem veszteget sok szót. Az ő szabadság-fogalmának semmi köze az egyének szabadságához, vagy annak társadalmi-állami garanciáihoz, ami a libsizmus szent Grálja, minden valós szabadság csak az elnyomók mesterkedése. Hogy mit is gondolt például a libsi körökben ma oly sokszor harciasan emlegetett faji egyenlőségről, arról álljon itt egy levélidézet tőle: „Lassalle, miként fejformája és a hajzata is bizonyítja, azoktól a négerektől származik, akik csatlakoztak Mózeshez az Egyiptomból való kivonuláskor (hacsak az anyja vagy az apai nagyanyja nem szűrte össze a levet egy niggerrel). Nos, a zsidóságnak és a germánságnak efféle egyesülése a négerszerű alapszubsztanciával szükségképpen fura produktumot hoz létre”. Úgy vélem ez méltó koszorúfelirat lehet a trieri Marx-szobor egyik koszorúján.