A költészetről

7

“Mindezen vonatkozásokban a művészet
– legmagasabbrendű meghatározása értelmében –
számunkra már a múlté, és azé is marad.”
G W F Hegel: Esztétika

Kiderült, hogy eddigi életemet boldog tudatlanságban éltem le. E boldogság egészen a tegnapi napig tartott, mikor is Piréz kolléga – akit nem tudom mivel bántottam meg – felhívta a figyelmemet Viola Szandra művésznő, a testverselés honi alapítójának munkásságára.

A dolog apropóját – a nyilvánvaló rosszindulaton túl – az adta az álnok Piréz számára, hogy a nevezett hölgy ismertetőt írt a „konzervatív közéleti napilap”, azaz a Magyar Idők felületére, Vörös István költészetéről. Eleddig abban a boldog állapotban tengettem napjaimat, hogy a fentnevezettek nevét sem hallottam soha.

Ez most visszavonhatatlanul megváltozott és életemre immár setét árnyék borul.

Vörös Istvánnal tulajdonképpen nincs semmi baj. Afféle középszerű költő, amilyenből százszámra akad a mai magyar költészet egén. Egy abból a kórusból, mely nem szűnik meg untatni bennünket, miközben elragadtatott ujjongást vált ki tucatnyi hódolója körében. Nagy mestere a „Mert nem üzlet a túlvilág, / nem örül, ha meghalni lát.” -szerű rímeknek. Univerzális tehetség, ír verset, regényt, drámát, kritikát, esszét, ami jön és túl ezen gitározik, énekel.

Láthatóan nem olvas azonban.

Érzékeny lélek, a hallhatatlan Rejtő Jenővel szólva: mint a kőfaragók és a balett táncosok általában; meglátja napjaink problémáit és nem tétovázik azokat elénk tárni. Semmi különös. Várjuk még szobrait, festményeit és néhány középület tervrajzát tőle. Amúgy áramvonalasan simul bele a kortárs irodalom szürke hátterébe, elvégre nem lehet mindenki zseniális.

Homeosztázisom felborítója, a Vörösről szóló laudáció szerzője, Viola Szandra, a testköltő. Tudtam én, hogy a művészetbe, a művészi létbe belehabarodott hölgyek létrehoztak maguknak egy sajátos ivarművészetet, melynek lényege, hogy a különböző művészinek szánt akciókat pucéron mutatnak be. A puncinak művészeti tárggyá emelése a kortárs művészetben mindennapos, gondoljunk csak Nagy Kriszta Tereskova „Illatos a pinám” kezdetű opusára, melyet bizonyára minden felvilágosult magyar nő dúdolgat otthon porszívózás közben. Vagy ott van rögtön az ős- eposz, Eve Ensler „Vagina monológok” című halhatatlan munkája, bár ott még bizonyos, szemérmesnek mondható  távolságtartással, orvosilag neveződött meg a központi fontosságú testrész. De tekinthetjük akár a Pussy Riot elnevezésű csoport munkásságát is. Az ivarművészet sajátos önkifejező sportág lett a hölgyek körében, nem tudni miért, bár ha meggondoljuk fura lenne ha Vörös István a farkáról írna verseket és azokat mezítelenül adná elő.

Ebbe inkább nem akarok most belegondolni.

A nevezett Viola Szandra, egyébként ruha nélkül kifejezetten esztétikus megjelenésű hölgy lenne, ha nem lenne közben marhaságokkal összefirkálva. Itt rátalálhatunk az efféle akciók súlyosan kirekesztő jellegére. A művészi kifejezőerő e műfajban ugyanis szoros összefüggésben van a női idomok vonzó voltával. Márpedig – mert az élet kegyetlen – nem minden nő születik efféle adottságokkal, ezért a randa nők művészi hátrányba kerülnek, születési (hogy ne mondjam: genetikai) okokból. Ilyen például a Pussy Riot, akiket az esztétikai környezetszennyezés kategóriájába kell sorolnunk. Ez pedig ellenkezik a haladó értelemben vett esélyegyenlőség szellemével és betűjével is.

Borzalmas.

Egyébként is visszavonhatatlanul szexista vagyok, mert nem emlékezem irodalmi élményeimből kiemelkedő női költőre, talán Szappho és Emily Dickinson kivételével, akik közül az első leszbikus, a második pedig nyilvánvalóan őrült volt. Egyszerűen, úgy látszik nem női sport a költészet. És úgy tűnik nem csak én, hanem az irodalomtörténet sem emlékezik ilyenre. Más mentségem nincs.

Ha a kérdést elvontabban szemléljük, eszünkbe jut, hogy Hegel – a jó nevű német gondolkodó – úgy vélte: „A szép az eszme érzéki látszása.” Mármost, ha e kijelentést igaznak és érvényesnek tekintjük, érdekes kérdések vetődnek fel Viola Szandra és az eszme kapcsán. Vajon miféle eszme nyeri el érzéki látszását munkásságában? Egyáltalán, van valamiféle eszméje a női nemi szervnek? Már túl azon, hogy gondolunk rá. Sokat. Wahorn András barátom például egész grafikai sorozatot szentelt annak idején ennek a témának.

Hegel, esztétikájában megjósolta a művészet végét.

E jóslatot sokan, sokféleképpen vitatták és értelmezték az idők során, ám Viola Szandra, pucéran és arcán az üdvözültek undorító mosolyával, be is teljesítette. Finita la commedia.

Facebook hozzászólások