A kommunizmus áldozatáról

2

„A történelmet a győztesek írják.”

Bonaparte Napóleon

Tegnap volt a kommunizmus áldozatainak emléknapja, az ilyenkor szokásos szoboravatási botránnyal. Bár minden tiszteletem és együttérzésem azoké a millióké, akiket ez a vérszomjas eszme elpusztított, a nyájas olvasó engedelmével, én most a kommunizmus egy másik, sajátosan magyar, vagy tán közép-európai áldozatáról beszélnék – a történelmünkről.

1945-ben a beözönlő szovjet hordák megerőszakolták Clio-t, a történetírás múzsáját is és hosszú időre vége lett a történetírásnak. A kommunisták számára a történelem kisajátítása legalább olyan fontos – ha nem fontosabb – volt mint a földek, házak vagy gyárak elrablása. A történelem volt ugyanis a kommunizmus győzelmének biztosítéka.

Alapfokú foximaxi következik. Ősidők óta létezik az az elképzelés, hogy a teremtett világ valahonnan valahová tart, magyarázata, okai és céljai ott feszülnek a kezdet és a vég között. Fennhangon ezt talán a kereszténység mondta ki először, a kereszténység szerint a Teremtés és az Apokalipszis között folyik, változik, lüktet az emberiség története.

Tartunk valahonnan valahová.

Ezt a gondolatot ragadta meg a 19. század kétségtelenül legnagyobb gondolkodója, egy bizonyos Wilhelm Friedrich Hegel. Neki szüksége volt a kezdet és a vég fogalmára, hogy logikus, összefüggő magyarázatát adja az egész világnak, mint folyamatnak, mint szükségszerű fejlődésnek. Tulajdonképpen neki köszönhetjük a „történelem” fogalmát, ahogyan azt ma használjuk. Az ő felfogásában a történelem célja az, hogy a világot uraló, mozgató szellem magára ismerjen a világban, megértse azonosságát és így elnyerje a végső és teljes szabadságot.

Egy obskúrus kései hegeliánus, bizonyos Karl Marx magáévá tette ezt a felfogást és azt kezdte hirdetni, hogy a történelem szükségszerű célja nem más, mint a proletariátus uralomra jutása. Ebben a felfogásban a proletariátus győzelme, a kommunizmus eljövetele az „így kell lennie” történelmi bizonyossága volt.

A történelem természetesen nem igazolta ezt az abszurd marhaságot, így hát át kellett írni azt. Így alakult ki a klasszikus marxista-leninista  történelemhamisítás elmélete és gyakorlata. Alapfokú foximaxi vége.

Nekünk marxistáknak semmi okunk eltitkolni, hogy bennünket igenis pártszempontok, azaz osztályszempontok vezetnek abban az értelemben, hogy tudományos kutatásainkban is a felszabadulásért harcoló munkásosztály, a dolgozó nép küzdelmeinek előbbre vitelét tartjuk szem előtt.” Mondotta a ’45 utáni magyar történetírás – a másik cégéres hazuggal, Mód Aladárral együtt – meghatározó alakja, Andics Erzsébet a Magyar Történelmi Társulat 1949. március 27-i ülésén, évtizedekre – megkockáztatom: máig – megadva ezzel az alaphangot a haladó magyar történetírás számára.

Andicsot és férjét Bereit – akit még a hálószobában is csak „Berei elvtárs”-nak szólított – a közvetlen pártirányításból ’56 után Kádár kisöpörte ugyan, de ez nem akadályozta abban, hogy az 1986-ban bekövetkezett haláláig az ELTE tanszékvezető professzoraként és akadémia tagként a leendő történelemtanárok ezreit tanítsa a fenti idézet szellemében. Akik azután az érdeklődő nebulók generációit tanították a marxista-leninista szemüvegen keresztül nézett „történelemre”. Hogy Andics valójában kihez, mihez volt hű azt jól illusztrálja az az ’56-os történet, mikor férjével a felkelőknek szovjet útleveleiket mutogatták, kijelentve, hogy ők szovjet állampolgárok. El is vitték őket a szovjet követségre, onnan a Szovjetunióba, ahová valók voltak, csak sajnos visszajöttek.

Így kezdődött a magyar történetírás kálváriája. Azé a magyar történetírásé amely korábban olyan nagyságokat adott a magyar kultúrának, mint Hóman Bálint, Szekfű Gyula, vagy Mályusz Elemér.

Volt a történelemhamisításnak a marxizmus-leninizmuson túl egy másik oka is. Az orosz szuronyok hegyén importált kommunisták a saját legitimitásukat kívánták megerősíteni azzal, hogy az előző történeti korszakot befeketítették. Azt akarták elérni, hogy oly feketére fessék az uralmuk előtti országot, hogy az ő garázdálkodásaik kisebbeknek tűnjenek. Hazugságokkal, félremagyarázásokkal mocskolták be az egész magyar történelmet, de dühük – érthető módon – elsősorban a két világháború közötti Magyarországnak szólt. Ezt szapulták a legnagyobb hévvel.

Az ő hazug szájukon a két háború közötti Magyarország maga volt a pokol.

Attól kezdve „őrjöngő fehér hordák” és vezérük Horthy, továbbá az „imperialista” hatalmak segítségével uralomra került „fasizmus” volt az országban. Mi több, egész Európában Magyarországon volt először fasizmus. Benito és Adolf tőlünk tanultak. Volt egy kis bizonytalanság ugyan, hisz a Tanácsköztársaság Szovjetunióba emigrált nagyszerű kommunistáinak nagyobb részét Sztálin – nagyon helyesen – agyonverette, ezt azonban később besöpörték a „személyi kultusz” bűnei alá és minden megnyugodott. (A „személyi kultusz” eufemisztikus elnevezése volt annak, hogy emberek millióit mészárolták le válogatott kínzások között.) Minden hazugság akkor él sokáig, ha vannak olyanok, akik hittel hirdetik. Erről gondoskodtak a 40-es, 50-es években janicsárképzők, ahol az új, „szocialista” értelmiséget képezték futószalagon, beoltva őket a tévtanokkal.

Ők és tanítványaik máig itt élnek és mély hittel fasisztáznak közöttünk.

Úgy tűnik, a revízió munkáját hiába várjuk a ma történészeitől. Történetíróink pedig egyáltalán nincsenek. Rossz tollú, forrásokat felsoroló irományok születnek, melyek – a megvadult „objektivitás” jegyében – megelégednek az egyrészt-másrészt unalmával és jelentésnélküliségével.

Ott tartunk, hogy a két világháború közötti Magyarországról jó könyvet csak külföldi szerzőktől olvashatunk. Mindenkinek ajánlom Deborah S. Cornelius  „Kutyaszorítóban. Magyarország és a II. világháború”, vagy C. A. Macartney „Október tizenötödike” című művét, ha értelmes és elfogulatlan hangú művet akar olvasni erről a korszakról.

A nemzetek Isten gondolatai” mondotta Leopold von Ranke a jeles 19. századi történész. Egy nemzet pedig nem választható el a történelmétől, mert a nemzet és történelme egy és ugyanaz. Hazug az a nép, amelynek története hazug, látjuk ezt a környező népeknél is. Ideje lenne visszaszerezni az igazmondás ezer éves becsületét, mert ez ama ritka kivételek közé tartozik a kommunizmus áldozatai között, amely – talán – feltámasztható.