A Kormányzó II.

35

„Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,
nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!”

József Attila: Nem nem soha

Az előző részben a vörös terrorral és a rá adott válasszal foglalkoztunk. Történt ugyanakkor, ezzel párhuzamosan, más is, mégpedig az ország katasztrofális területi és embervesztesége, amit összefoglalóan – és tévesen – Trianon néven emlegetünk. Csakhogy Trianon nem ok, hanem következmény. Következménye a Károlyi-kormány hazaáruló katonapolitikájának és a Tanácsköztársaság létének.

Az, hogy a Párizs-környéki békék a lehető legnagyobb ostobaságok voltak, ma már mindenki számára nyilvánvalóak. Churchill szerint azért, mert Európa akkori vezetői – a maiakhoz hasonlóan – senkik voltak. Ezt csak a libsik nem látják be, akik számára az etnikai alapon meghúzott határok gondolata „etnicizmusnak” számít. Bármit jelentsen is az.

Már e békék megszületésénél is voltak akik tudták: rossz vége lesz ennek.

A neves közgazdász John Maynard Keynes – aki az egyet nem értése kifejezéseként mondott le kormányzati munkájáról – „karthágói békének” nevezte ezeket a diktátumokat, utalva arra, hogy ezek a békék garantálják az újabb háborút. Németek és magyarok milliói kerültek idegen, ellenséges országokba, melyek azonnal nekiláttak az etnikai tisztogatásoknak, ki és betelepítésekkel, a nemzetiségek kizárásával a kulturális és politikai életből.

A magyarság szenvedte el a legnagyobb területi és emberveszteséget. Ez meghatározta az elkövetkező évek magyar politikáját. Sosem látott nemzeti egység alakult ki a határrevízió kérdésében. Néhány magát baloldalinak, kommunistának gondoló pojácán kívül – akik senkit sem érdekeltek – a bal és a jobboldal mélyen egyetértett ebben. A költők, írók,művészek – a kulturális élet – hasonlóan vélekedett, Babitstól József Attiláig.

Horthy politikája sem lehetett más, a határrevízió az ország, a nép és az uralkodó elit közös szándéka volt.

Nem a „horthysták” követelték a határrevíziót, hanem az egész ország. Ezért Horthyt, sőt az egész magyarság „etnicizmussal”, „sovinizmussal” vádolni olyan, mint a halat elítélni azért, mert a vízben él. Az egyik legsúlyosabb hazugság, hogy úgy kívánják beállítani az ország népét, mintha az éppoly önző, hazafiatlan és közömbös lett volna, mint amilyenné mostanra nevelték. Az az ország még hitt a magyarságban, hitt abban, hogy Istennek, vagy ha tetszik a Történelemnek, vannak még szándékai a magyarokkal.

A magyarság törekvéseinek – a dolgok logikája szerint – legfőbb szövetségese, a szintén a revízióban érdekelt, Németország volt. És itt álljunk meg egy kicsit.

Az egyik legaljasabb módszer Horthy és a két világháború közötti Magyarország elítélésére az, hogy úgy tesznek, mintha Horthy döntései kizárólag a saját akaratát tükröznék. Holott neki és Magyarországnak is, alig volt mozgástere. A megnyomorított ország nem volt képes olyan katonai erővé válni, amely – akár az antant hatalmakkal szemben is – képes lett volna érvényesíteni az akaratát.

Az ország, Németország gazdasági-katonai felemelkedésével párhuzamosan, történelmi, politikai és földrajzi okok miatt, egyszerűen beszorult az örökké éhes, rabló hajlamú kis-antant országai és az egyre magabiztosabb, nagyravágyóbb Németország közé. Voltak persze próbálkozások kitörni ebből. Ilyen volt a közeledési kísérlet Olaszországhoz az Anschluss idején, mikor közös határunk lett hirtelen Németországgal. Persze kiderült, hogy Olaszország Mussolinival az élen, ostoba, tehetetlen bohócok gyülekezete, akiktől nem lehet segítséget várni.

Maradt a fenyegető szövetséges: Németország.

A dolgot csak nehezítette a hazai szélsőjobb felemelkedése, akik német tervek és szándékok hazai kiszolgálói voltak, a hírhedett ötödik hadoszlop. Ebben a helyzetben kínos és sokszor sikertelen hintapolitika lehetősége maradt csak. Ennek a hintapolitikának részét képezték az oly sokszor elátkozott zsidó-törvények is. A nácik minden eszközzel szerették volna elérni, hogy – a szomszédos országokhoz hasonlóan – Magyarország is tegyen meg mindent a „zsidókérdés” rendezésére. Magyarország vezetése, élén Horthyval, ezt nem akarta. Úgy vélték ugyan, hogy a zsidóság egyes területeken a számarányánál és a kívánatosnál nagyobb befolyással rendelkezik, ezt szerették volna visszaszorítani, de eszük ágában sem volt kiirtani, vagy internálni őket. Ez idő tájt Magyarországon élt a legnagyobb létszámú zsidó kisebbség közép-Európában, melynek létszáma folyamatosan nőtt, mivel a környező országokból is nagy számban ide menekültek. Az antiszemita, zsidógyűlölő Horthy képét terjesztők elgondolkodhatnának akár, hogy vajon miért ide menekültek ezek a zsidók és miért nem innen menekültek el?

A háború kitörése után a magyar kormánynak két cél lebegett a szeme előtt: megőrizni a visszaszerzett területeket és elkerülni a német megszállást, megőrizni a szuverenitást. Ez utóbbi nagyon fontos volt az itt élő zsidók számára is. Hogy ez mennyire volt életbe vágó, arról mindenki meggyőződhetett 1944. március 19. után. „1944  márciusáig  Magyarország volt az egyetlen  európai ország a Pireneusoktól keletre, ahol a zsidók élete biztonságosnak volt tekinthető.” – írja könyvében Montgomery, amerikai nagykövet, akinek tetteit, véleményét a mai napig hatalmas hallgatás övezi a mainstream történetírás berkeiben.

Sajnos azt kell mondani azon zsidó honfitársainknak, akik oly felháborodottan marasztalják el Horthyt, a „zsidógyűlölőt”, hogy amennyiben nincs ez a hintapolitika – melynek részei voltak a zsidótörvények is – és a németek korábban megszállják az országot, akkor nekik most nemigen lenne módjuk kifejteni a véleményüket. Vegyék tán ezt is figyelembe, mikor véleményt alkotnak, és azt a cáfolhatatlan tényt, hogy a német megszállásig senki életét nem fenyegette veszély zsidósága okán.

 

Folyt. köv.

Facebook hozzászólások