A követ

40
 

 

 

„Csak vért, verítéket és könnyeket!”

Winston Churchill

Tudom nem szabad egy meleget megítélni pusztán a hajlamai miatt. Colleen Bell még csak vonzó módon vonaglott a „pride-on”, a kezével is hadonászott, ami egészen egyszerűen csudálatos volt. Mindeközben a két biztonsági ember szúrós szemmel nézte a tömeget: nem jelentenek-e veszélyt a „célszemélyre”; ők nem is táncoltak. Megnézném, hogy Szaúd-Arábiában, vagy Kínában kit neveznének ki, vajon olyanokat-e, akiket az arab országokban például le szoktak dobni a háztetőkről.

Ami az 56-os reminiszcenciákat illeti van itt néhány igen kínos kérdés, ahhoz, hogy ezeket feltehessük lenne néhány válasz mielőtt ezeket tisztáznánk.

Az 56-os események elválaszthatatlanok a szuezi-válságtól és az azzal kirobbanó nemzetközi eseményektől. Röviden szólva: Anglia, Franciaország és Izrael megtámadta Egyiptomot (a Szuezi-csatorna államosítása miatt), mellyel a franciaországi Sévres-ben tartott titkos találkozón hozott döntéseiket kívántak megvalósítani. Nem sikerült. A két szuperhatalom kivételesen azonos állásponton volt, mindketten ellenezték a dolgok ilyen alakulását. Az oroszok mindkét esetben érintettek voltak, a magyar események és Egyiptom miatt is, valahogy a közös érdekek mentén kezdett kialakulni egy együttműködés a két ország között. Végül a három ország (Anglia, Franciaország és Izrael) meghátrált, az angol miniszterelnök lemondott; semmi különös. A világ megkönnyebbülten felsóhajtott, csak ez az átkozott magyar ügy… Csak Izraelnek sikerült elfoglalnia Sinai-félszigetet. (Naná, majd pont nekik ne sikerült volna…)

Zárójel. Ami 56-ot illeti. Sajnos a magyarság 57-ben meggyalázta 56-ot. Amikor a harcosok, a hősök egy zsúfolt, tömeges május 1-én felvonultak az uraik előtt, hogy azok lássák: mi nem csináltunk semmit, mi jók voltunk. Persze a zsebekben ökölbe szorultak a kezek, de hát ki látta azt, és aki sejtette, az is legfeljebb röhögött rajta. Ahogyan Hamvas Béla prófétai szavai mondják: „Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat.” Zárójel bezárva. 

Na most ennek semmi köze a jelenlegi eseményekhez és az amerikai nagykövet provokációjához. A „Ruszkik haza” csak egy kívánság volt, mely a magyar függetlenségi vágyat fejezte ki. Szerettük volna elmondani, hogy a szabadságvágy minden magyar álma. A ruszkik 91-ben elmentek haza és mi felszabadultunk, bár egyesek még mindig gyengéd érzelmeket táplálnak irántuk. Nekünk most éppen nem az oroszokkal van bajunk, hanem az ukránokkal – ha van egyáltalán olyan. Ők akarják valami lázálmot kergetve „ukránná” tenni az egész, egyébként sok nemzetiségű országukat. Ami nem fog sikerülni, de csak kísérletezzenek.

Nekünk persze volt már galíciai illetőségű menekültekhez szerencsénk és nem örültünk nekik. Csak példaképpen: Kun, Rákosi, Péter Gábor…

Most meg még itt van ez a Pressmann is a másik irányból, hát vele sem vagyunk boldogak.

Hiába hajtogatja Jens Stoltenberg Ukrajna NATO-tagságát, nem lesz abból semmi, hiszen a főtitkár is csak azért mondja mert muszáj. „Ugyanakkor ez egy hosszú távú perspektíva. Most arról van szó, hogy Ukrajna szuverén, független nemzetként érvényesüljön, ezért támogatnunk kell Ukrajnát” – mondta a NATO-főtitkár. Az oroszok – a kezdeti hibák után – most azt játsszák amihez értenek: porig rombolják az országot, ami addig tart ki amíg tömik fegyverrel, pénzzel és minden mással.

Azután lesz ami lesz.