A leltározás művészete – A mezőgazdaság elrablása (II. rész)

Tél volt. 1990 tele, hideg és bizonytalan. Már másfél hónapja szabadok voltunk, Szűrös októberben kiáltotta ki a köztársaságot és most már decembert írtunk. Zúzmarás köd ült az Sz. körüli dombokon, ráfagyva a kopasz fák ágaira csillogó jégkristály-virágokat varázsolva rájuk. Vékony hótakaró fedte az utakat és szántóföldeket, alóla kivillant a barnás szántásbarázdák sora. Az erdőben csönd ült, szél nélküli csönd, csak néha roppant meg a zúzmara súlya alatt egy-egy faág. A kocsi kerekei alatt recsegve tört a kátyúkba fagyott vizet borító jég. A köd még a csöndet is tompábbá tette, a hangok már néhány méterre eloszlottak, minden élőlény magányosnak érezhette magát.

A gabonatáblákon legelésző őzek barnállottak, valahogyan őket is megszelídítette a csend, és épp csak felemelték a fejüket az erőlködő motorral közlekedő terepjáró láttán, ami nekik is csak az utolsó pillanatban tűnt fel a ködben. Utána néztek, és aztán visszafordultak a hó alól ágaskodó búzaszálakhoz.

Az UAZ típusú, szovjet csúcstechnikát képviselő terepjáróban L. és két elszánt társa ült, akiket a leltározás komoly feladatának keretében, az erdészet által kitermelt fa felmérésével bíztak meg. A leltározás komoly és embert próbáló feladat volt, általa dőlt el a tsz nyeresége, és – ami még fontosabb volt – az ágazatok vezetőinek prémiuma is. Olyan, hogy nyereség, mármint pénzben, a bankszámlán kimutatható módon sohasem volt. Volt azonban a fordulónapi készlet, amelyik, ha kellő méretűnek találták, lehetővé tette, hogy a könyvelők nyereséget mutassanak ki. A „kellő mérték” hivatalos és nem hivatalos megbeszéléseken alakult ki, ahol az ágazatvezetők megmondták, hogy miből mennyit kell találni. Ezzel ugyan biztosították a következő évi leltárhiányt, de egyben a nyereséget és a prémiumot is. A következő év pedig az az évi leltározók gondja volt, na meg a „nem várt káreseményeké”.

H. például a sanda tekintetű, enyhén púpos pincemester, aki húsz éve ugyanabban a kék, MÁV feliratú munkaköpenyben sürgölődött a pincében, minden évben azzal fogadta a leltározó bizottságot, hogy nemrég eltört egy – vagy több – ötven literes üvegballon, ami pálinkát tartalmazott a baleset idején. A roppant sajnálatos eseményről legott jegyzőkönyvet vettek fel és ittak pár kupicával a nevezett pálinkából, nehogy kárba vesszen az is. A leltár így rendben volt, és rendben volt például az a pálinka is, amelyet az anyagbeszerzők hordtak szét, hogy megolajozzák a nehezen beszerezhető alkatrészek útját, vagy az, amelyet a megyei elvtársak ittak meg az üzemlátogatások során, és természetesen az is, amit H. vitt haza nyereségrészesedésként és reggelente féldeci számra mért – az ablakon keresztül – a gyülekező munkába indulók számára. A háza előtt volt a buszmegálló ugyanis. Az ingyenes alapanyaggal gazdaságosan működő bögrecsárda tisztes jólétet biztosított neki és családjának. A virágzó üzletnek a ’90-es években aztán bealkonyult, mert már nem vártak munkások a buszmegállóban, a reggeli busszal az orvoshoz igyekvő nyugdíjasok meg megitták a szükséges pálinkát otthon.

Láthatjuk hát, hogy komoly és felelősségteljes munkát bíztak L.-re, aki a leltározási bizottság elnökeként felelősségteljesen aláírta a leltáríveket. Az aznapi munkát komoly megbeszélés előzte meg a „Muskátli” nevű egységben, túl nagy volt a köd és túl korán is volt, hogy csak úgy nekiinduljanak. Végül kora délelőtt valamennyit ritkult a köd, de a fagy maradt, az erdei utak járhatóak voltak, ezért nekiindultak, otthagyva a kellemesen fűtött kocsmát, amelynek két nagy kályhájában egyébként az általuk leltározni tervezett fa egy része csinált meleget, lévén a kocsmáros vője teherautósofőr, aki időnként hordta a fát az erdőről és egy-egy szállítmánnyal eltévedt az apósa kocsmája felé.

Az Sz.-i tsz földjei hosszú kiflialakban nyúltak el északról délfelé, a tsz két vége között vagy harminc kilométer távolság volt. Az északi rész, a főút fölött, felnyúlt a dombok közé, ott voltak az erdők. A gömbölyű hátú dombok szűk, észak-déli irányú völgyeket szorítottak össze, amelyek mélyén patakok siettek az Okor felé. Ahogyan északnak, a vízgyűjtő gerince felé haladt az út, a dombok egyre meredekebbek, a völgyek pedig szűk vízmosások lettek. Az a fa, amelyiket itt termeltek ki, bizony leltározatlanul maradt, illetve csak virtuálisan lett leltározva, a kitermelési bizonylatok alapján, mert legföljebb lovaskocsival lehetett megközelíteni, még terepjáróval sem. Viszont el sem lopták, ugyanezért. Úgy döntöttek, hogy fentről, északról, kezdik és úgy haladnak a „Muskátli” felé, ahol – a kezdet és a vég szükségszerű egybeesése folytán – befejezni tervezték a munkanapot.

A téli országút is kihalt volt, csúszós, senki sem járt rajta. Csak Cs. falu mellett, a tegnap árokba csúszott teherautó körül ácsorgott néhány Volán-dolgozónak tűnő alak, zsebre tett kézzel, toporogva a hidegben. A tsz traktoraira vártak, hogy kihúzzák a kocsit az árokból. A kocsi dobozokban gyerekjátékokat szállított, karácsonyi előkészületként. A rakomány az árokba szóródott és a Cs.-i cigányok segítettek összeszedni. Csatárláncban adogatták ki a ládákat, ám a csatárlánc egy ponton alternatív irányt vett és a dobozok egy része egy sűrű, még így, kopaszon is átláthatatlan bokrosban végződött. A Cs.-i cigánygyerekek kiemelkedő karácsony elé néztek.

L. kérésére először az üszőtelepre mentek, ahol takarítási munkálatokkal megbízva P. teljesített szolgálatot. Az elhagyott telepet később be akarták népesíteni, ezért P.-nek össze kellett volna konténerekbe gyűjteni a szemetet. A telep elhagyatott helyen feküdt, egy domb mögött, csak akkor pillantotta meg az ember, ha felért az emelkedő tetejére. Ahogy a kocsi mászott fel a havas dűlőúton a dombra, égigérő fekete füstoszlopot láttak felszállni. „Megmondtam ennek a baromnak, hogy ne gyújtsa fel a műanyagzsákokat!” – dühöngött L. –, „felgyújtja az egész telepet”. Ahogyan felértek a tetőre, látták, hogy a füst – öles lángnyelveket kísérve – az istálló mellé épített pihenőhelyiség kéményéből tör elő, ezen kívül azonban minden kihalt. Rosszat sejtve mentek a kutyaól méretű kalyibához és benyitottak. Az ajtón pára, izzadság és borszag irtózatos elegye csapott ki, oly töménységben, hogy neki lehetett volna támaszkodni.

A bent lévő szolgálati vaságyon P. horkolt crescendóban, amely horkolást néha szakítottak meg hörgésszerű morajok. P. érdekes kreatúra volt. Alacsony létére volt vagy százhatvan kiló, széle, hossza egy, és csak irdatlan hasához fogható méretű fej ült a törzsén, mert nyaka az nem volt látható. Példátlan étvággyal volt megáldva. Különböző tsz-összejöveteleken – ahol főzés mindig volt – tudták, hogy nem tányérból, hanem a tálalásnál használt négyszemélyes tálból evett, és ha tehette, megivott hozzá egy láda sört, mert étvágyánál csak a szomja volt nagyobb. Büszkén mutogatta törzshelyén, az M.-i kocsmában azt a pontot, ahol kilyukadt az ízléses bádogborítás a söntéspulton, mondván, hogy az ő könyöke okozta ezt a károsodást az évtizedek alatt. És most itt horkolt és bűzlött. A füstre és a lángra hamar magyarázatot találtak: rájöttek, hogy P. a vaskályhába, amelynek teteje még izzott, a szétszórt műtrágyás zsákokból gyújtott be, mielőtt álomra szenderült. Mivel a felébresztésére tett kísérletek sikertelenek voltak, leönteni meg a télre tekintettel nem akarták, úgy döntöttek, hogy leltárba veszik, mint a tsz értékes jószágát. Mindenek előtt a köbözéshez használt méterrúddal megmérték és úgy találták, hogy jó közelítéssel egy 170x100x100-as téglatestnek felel meg, így 1,7 köbméteresnek találták, ez – első bejegyzésként – bekerült a leltári ívbe. Még a felleltározott anyagok megjelöléséhez használt műanyag szalagot is ráragasztották, a megfelelő adatokkal. Miután megállapították, hogy közvetlen életveszély nem áll fenn, már a kályha is kezdett kihűlni, tovább indultak. L. pedig feljegyezte, hogy ezt a napot nem számolja el neki. Az effélének nagyobb következményei nem voltak, mert különben a tsz hamar elnéptelenedett volna. Tovább indultak hát.

Útközben, a zötykölődő kocsiban élénk beszélgetés folyt, valóságos szellemi tűzijáték. Először a terepjáró kilométerórájának előre- és hátratekerését vitatták meg, ez mindenki számára fontos probléma volt, aki tsz-autót használt. A megtett kilométerekhez üzemanyagnorma volt rendelve, ami mindig kevésnek bizonyult, különösen a jó torkú UAZ esetében, amelyikbe úgy zúdult a benzin egy gázfröccsnél, mintha a WC-t húzták volna le. A fogyasztása a bakui olajmezőkhöz volt méretezve. Az anyagi veszteség ellen – „Nehogy már a saját pénzemből tankoljak a tsz-nek!” – úgy lehetett védekezni, hogy egy barkácsfúró segítségével előretekerte a delikvens a kilométerórát, mintha több utat tett volna meg. Máskor azonban, mikor egy kicsit saját célra használta valaki az autót, visszafelé kellett tekerni ugyanazt az órát. Erre csak a ritkán beszerezhető nyugati fúrógépek voltak képesek, azoknál lehetett ugyanis váltani a forgásirányt. A műhelyben elmés kis szerkezeteket készítettek az innovatív szerelők, amelyeket csak a kocsi alá kellett tenni, rákötni a kilométeróra-spirált, beállítani a megfelelő forgásirányt, és míg dolgozott meg lehetett inni néhány sört. Tapasztalati tény volt, hogy milyen fordulatszámnál, mennyi idő alatt hány kilométert tekert a gépezet az autóba. Előadódtak természetesen balesetek. M. például, aki sofőr volt a tsz-ben, túlsörözte magát egy ilyen akció során, el is aludt, és mire kiment az óra, már nullát mutatott. Egész nap tekerhette előre.

Ennek megvitatása után a politikára – mi másra ezekben az időkben – terelődött a szó. A mesélőnek itt némi gondja támad a beszélgetés felidézésével, mert a résztvevők szótára alkalmazkodott a mezőgazdasági elvárásokhoz, ezért azután kevéssé tűrte a nyomdafestéket. Ebben – mit tagadjuk – L. is jeleskedett, elvégre úgy kell beszélni, hogy megértsék. Ezt kalkulálja be a nyájas olvasó, mikor úgy érzi, hogy a gondolatok túl szofisztikáltan, kevéssé életszerűen kerülnek a papírra.

L. társai a leltározásban nagyon különböző emberek voltak. Á. középtermetű, hízásra hajlamos fiatalember volt, széles sváb arcán megtévesztő ártatlan mosollyal; módos családból származott, szülei – a kulákságot elkerülendő – az ’50-es évek elején beléptek a pártba, és mivel népes család volt, rokonai mindenütt fellelhetőek voltak a környéken, többnyire helyi nagyságokként, mint az Sz.-i ÁFÉSZ. Az ÁFÉSZ helyben nagyhatalom volt, felvásárlói járták a falvakat, megvettek mindenfélét, gyümölcsöt, zöldséget, tojást – sok függött a jóindulatuktól. Á. egyetemet végzett és szép karriert futott be, annak ellenére, hogy fiatalabb volt L.-nél. Megfontolt volt, gyorsan átlátta a dolgokat, amik személyesen érintették, és kerülte az oktalan konfliktusokat, ha tehette. Párttag volt, persze, hiszen karriert akart csinálni, de a párttagoknak már abból a fajtájából, akik inkább csak egyenruhaként viselték a párttagságot, az „eszmében” sohasem hitt, sőt, minden tapasztalata és családi hagyománya az ellenkezőjét sugallta neki. Nem akart mást, csak azt, amit szorgos ősei is akartak: jómódban élni. Szép, nagy háza volt a faluban, takaros feleség, két gyerek. Ahogyan elvárható volt, szorgalmasan, megbízhatóan és középszerűen végezte a munkáját, a fizetésen és a hozzátartozó előnyökön túl nem talált semmi komoly kihívást benne.

A másik leltározó, B. pontosan az ellenkezője volt. Szegény családból származott, szülei néhány hold földön kínlódtak és mellette napszámba jártak dolgozni. Eredetileg kocsis volt, de „pártvonalon kiemelték” és valami szakközépiskolát végzett el levelezőn, így lett kerületvezető belőle. Bár a végzettségéről neki eltérő véleménye volt, elvégezte ugyanis a Foximaxi névre hallgató pártfőiskolát, mondta is egy alkalommal L.-nek, hogy neki is felsőfokú végzettsége van. Goromba, hirtelen haragú ember volt, a vezetői munka lényegét a hangos ordítozásban vélte meglelni, úgyhogy gyakorolta is szorgalmasan. Vigyázni kellett vele, többször verekedett már össze kollégákkal és beosztottakkal egyaránt. Ő volt a tsz utolsó párttitkára, mivel elődjét – aki áldott jó párttitkár volt, semmibe sem szólt bele csak ivott – élete virágában elvitte a szesz. B. – talán az intő példa hatására – nem ivott, ami a természetére tekintettel jobb is volt.

’90 telén, a szabadság első hónapjaiban senki sem tudta, mit hoz a jövő. Mindenki biztos volt benne, hogy nagy változások lesznek, de azt, hogy milyenek, nem is sejtették. Ismerték L. MDF-es kalandját, és gyakran kérdezgették, hátha ő tud valamit, de ugyanolyan tájékozatlan volt, mint ők. A fő téma a tsz jövője volt. Az új szövetkezeti törvényről csak annyi volt tudható, hogy lesz, és hogy sok minden megváltozik, de hogy hogyan, azt senki még csak nem is sejtette, így aztán a legvadabb találgatások láttak napvilágot.

– Nem lesz itt semmi – mondta mély meggyőződéssel A. –, nem tudnak csinálni semmit szakemberek nélkül, azok meg mi vagyunk. Akinek a legnagyobb a pofája, az fog előszór könyörögni, hogy segítsünk neki. Vihetik a földet, de megművelni nem tudják majd. Nem lesznek gépeik, nem értenek hozzá. Hová teszik majd a termést? Hol szárítják? Visszajönnek és megbánják. Aztán meg minden marad a régiben.

– Miért, te maradsz a tsz? – kérdezte L., szándéka szerint ironikusan.

– Nem én – válaszolta felháborodva A. –, hanem te is. Te is itt vagy velük, neked is érdeked, hogy maradjon a szövetkezet.

– Mindenütt forradalmárok vannak – szólt mély felháborodással és undorral B. –, tegnap is volt egy, valami műsorban, majdnem felrúgtam a tv-t. Mondtam is az asszonynak, hogy még egy ilyen és nem lesz tv-nk. Mit képzelnek ezek! Azt hiszik, hogy már mindent lehet! Majd a munkásőrök rendet csinálnak!

– Hülye vagy – szólt L. magabiztos ítélete – és mindenki hülye, aki azt hiszi, hogy a sok ütődött munkásőr bármire képes. Te is ismered Z.-t. Tíz éve nem volt józan, na, ő egy igazi munkásőr. Mit vársz tőle. Még a felesége is megkergeti időnként, majd pont ő fog harcolni.

A beszélgetés ezen a pontján némi kitérő következett Z. feleségének változatos nemi életéről, ami sokkal érdekesebb téma volt az aktuális politikánál.

L. hallgatta a beszélgetést és elrévült, amibe a körbeadott laposüveg is segített kicsit. Ő már túl volt az első csalódáson, az MDF-ből már kiábrándult, ám még nem jött rá, hogy minden rendszer emberekből áll és neki ezekkel az emberekkel kell majd új világot építeni. Mi több, ők inkább fogják építeni, mert tevékenyebbek és skrupulus nélküliek. Ez az új világ pedig olyan lesz, mint ezek itt körülötte – és ami még elkeserítőbb: mint ő maga. Nem fogta fel, hogy ezeket és a többieket senki sem fogja lecserélni, vagy megváltoztatni: örökre hozzájuk van már kötve, ők, még P. is, aki részegen horkolt a kalyibában, a honfitársai. És a szép új világ pontosan olyan lesz, amilyenre ők építik. Erre a szörnyű felismerésre még várni kellett.

Vezető kép: A leltározó bizottság tagjai megszámolják a sertéseket a közös vagyon leltározásán a Mezőföld Termelőszövetkezetben (Tsz). MTI Fotó: Bereth Ferenc