A május 8-a, a vereség napja

106
 

 

 

„A történelmet a győztesek írják.” 

 Winston Churchill

Úgy esett, hogy a nürnbergi perben a vádlók mindenképpen szerették volna, a többiekkel együtt, felakasztatni Karl Dönitz admirálist is. A vád lényege az volt, hogy a német búvárhajók figyelmeztetés nélkül süllyesztették el a szövetséges hajókat, megszegve ezzel mindenféle, a tengeri hadviselésre vonatkozó szabályokat. Az akasztás azonban, kivételesen, nem sikerült, mert a vádlott védőjének kérdésére Chester Nimitz admirális – a csendes óceáni győző – elmondta, hogy az amerikai tengeralattjárók, pontosan ugyanolyan parancsok alapján, pontosan ugyanúgy jártak el. Dönitz aztán ágyban párnák között, a németországi Aumühlében halt meg, 1980-ban.

Mikor e sorokat írom május 8-a van, a „győzelem” napja, ahogyan elterjedten nevezik és ünneplik is, bár a Szovjetunió – az időzónák miatt – május 9-én győzedelmeskedett. E napon írta alá Wilhelm Keitel tábornagy, a Wermacht parancsnoka, a fegyverletételi okmányt Berlinben. Ezzel Európában véget ért a másodiknak nevezett világháború. A távol-keleten még szeptemberig elhúzódott a konfliktus és csak szeptember 2-án adták meg magukat a japánok, két atombomba után, a USS Missouri csatahajón aláírt fegyverletételi dokumentummal. 

A háború után azonnal kezdetét vette a bosszú.

A bosszú melynek két fajtáját is gyakorolták a győztesek. A legfájóbbak, legbrutálisabbak azok a kegyetlenkedések, rablások, erőszakok, lincselések és gyilkosságok voltak, melyeket a megszálló csapatok és a velük kollaborálók követtek el, szerte Európában. Ennek élvonalában a szovjet csapatok jártak, de a kommunista kollaboránsok sem tétlenkedtek. Emlékezzünk csak a legyilkolt több tízezer vajdasági magyarra, a felvidéki tömeggyilkosságokra, a rabszolgamunkára hurcolt százezrekre. És hogy ne csak rólunk magyarokról beszéljünk, ott volt például a kelet-poroszországi genocídium, az ukrajnai tisztogatások és még folytathatnám. 

A másik módszer az ún. „jogi” eljárásokon alapult. Ennek keretében Nürnbergben és később szerte mindenütt tömeges justizmordok elkövetésére került sor. A ma oly szentnek és sérthetetlennek tartott jog egyik alapvetése a „Nullum crimen sine lege” elve, ami azt jelenti, hogy nincs bűncselekmény törvény nélkül. Ami a tett elkövetésekor nem volt törvényben meghatározott bűncselekmény, az tehát nem bűncselekmény.

Egészen Nürnbergig nagy vívmánya volt ez a felvilágosodásnak.

A Nürnbergben és másutt kivégzettek többsége az akkor érvényes törvények alapján cselekedett, így – jogilag – nem követtek el bűncselekményt. A nürnbergi és a hasonló eljárásokban aztán további jogelvek áthágására is sor került, sérült például a védelemhez és a részrehajlás nélküli bíráskodás joga is. Elég csak a magyarországi „népbíróságok” undorító és jogtalan gyilkosságait szemügyre venni.

A bosszúvágy csúf emberi tulajdonság, ám soha a történelem során nem szabadulhattunk meg tőle. „Jaj a legyőzötteknek!” – ez régi, ocsmány mondás, ám a mai napig érvényes. Régebben, a kevésbé szemforgató, farizeus korokban ezt fennen hirdették, és senki – kivéve a legyőzötteket – nem talált hibát benne.

Ám azok az idők elmúltak.

A másodiknak nevezett háború után már jogi köntösbe öltöztették és „igazságtételnek” nevezték. Holott sok mindennek volt nevezhető, csak éppen az „igazság”, az jócskán hiányzott belőle. A jogi kifogások ellen az a bevett védekezés, hogy az elkövetett bűnök erkölcsi súlya akkora, ami indokolja a bevett eljárások sutba vágását. Csakhogy – ebben a megközelítésben is – jócskán vannak problémák a dologgal. Mert ugye fájón hiányoztak Nürnbergből például Drezda és általában a városok porrábombázásának elrendelői, a katyni mészárlások elkövetői és parancsnokaik, egyáltalán, a győztesek közül bárki, aki ugyanolyan súlyos bűnöket követett el, mint a felelősségre vont németek, magyarok – a vesztesek. Őket inkább kitüntették és előléptették ezekért.

A „jók” győzelmének ostoba propagandafogásáról mi sem tanúskodik jobban, mint hogy a győztes szövetség megbecsült tagja volt az a Szovjetunió, ahol addigra már emberek tízmillióit irtották ki a legváltozatosabb szörnyűségek közepette, ám Sztálint és bűntársait a „jog” és az „igazság” következményei még véletlenül sem érintették. 

Ez a nap nekünk magyaroknak és a németeknek a vereség napja.

És nem csak nekünk. Vereséget szenvedtek még a románok, akik ugyan rutinosan az utolsó előtti pillanatban átálltak, de elvesztették Moldovát és vágyott nagy-Románia többi területét is. Vereséget szenvedtek az olaszok is, akik szintén rutinos átállók, ám pechjükre, nekik nem sikerült olyan simán. A vesztes oldalon találták magukat a balti államok, akiknek lakóit százezrével mészároltak le a szovjet csapatok, vesztes lett Ausztria is, bár ők manapság úgy tartják, hogy ott sem voltak. Németországon és Magyarországon kívül a többi vesztes aztán úgy döntött – hogy valójában ki döntött, az megérne egy külön fogalmazást – hogy ők inkább győztesek. Az mégiscsak jobban hangzik.

Ha kissé messzebbről tekintünk a dologra, akkor tulajdonképpen a vesztesek közé kerültek az európai szövetséges hatalmak is. Nagy Britannia nemsokára végleg elvesztette világhatalmi státuszát, Franciaország pedig, aki amúgy is csak gondolta magáról hogy nagyhatalom, nemsokára megalázva, behúzott farokkal menekült el a gyarmatairól. Két játékos maradt a világuralomért folyó küzdelemben: az USA és a Szovjetunió.

Roppant szórakoztató, hogy olvasom: a németek erősen gondolkodnak rajta, hogy e napot nemzeti ünneppé nyilvánítsák. Talán meg is érdemelnék, hiszen velünk is évtizedekig ünnepeltették április 4-ét, miért ne próbálnák ki ők is, milyen az? Ünnepeljék csak, ha jól esik, tőlem akár önként jelentkezők meg is erőszakoltathatják magukat pár orosz katonával minden évben ezen a napon. Orosz részről biztosan lenne fogadókészség és az afgánok után, lehet egészen jó is lenne.

A háborút elveszítettük, a levét megittuk, és ha kérhetnénk, velünk már ne ünnepeltessék többet ezt a napot. Örültünk már neki eleget.