Az aláírás

139

„Azt a lovat ütik, amelyik húz.” 

Közmondás

A magyar parlament politikai nyilatkozatban elutasította az Isztambuli Egyezmény aláírását. Eddig a hír. Aztán persze ellenzéki oldalon lőn sírás-rívás és fogaknak csikorgatása. Az ellenzék ismét elemében érezhette magát, hiszen olyan ügyben dühönghetett, amely nekik tökéletesen megfelel. A ragály kezelése kapcsán ugyebár nem nagyon tettek hozzá semmit a dologhoz, sőt inkább akadályozták a védekezést, és ez – lévén kapcsolatos a valósággal – rögtön ki is derült. Most viszont ismét a kedvenc gumicsontjuk került elő, valami olyan, aminek semmi jelentősége nincs, ám ideologikus elemeket tartalmaz, lehet tragikus bejelentéseket és színpadias felszólalásokat tenni; amúgy meg senkit sem érdekel és semmi értelme sincs. Igazi ínyencség a haladó sajtónak is. 

A nevezett egyezmény teljes értelmetlenségét egyetlen dolog bizonyítja igazán, jelesül az, hogy az Európai Parlament is támogatja. Az ilyen ügyek ugyanis, melyeket az EU parlament támogat, az esetek döntő többségében képtelen marhaságoknak bizonyulnak és szerencsére nem is lesz belőlük semmi. Az egész Parlament egy nagy, kényelmes és rendkívül drága tébolyda, ahol a képviselők az ápoltak – tisztelet a kivételnek – és a nagyvállalatok, bankok lobbistái, akik pontosan tudják mit csinálnak, ők az ápolók.

Zárójel. A tébolydák mindig drágák, különösen azért, mert a kuncsaftok – minden kezelés ellenére – nem szoktak meggyógyulni, így életük végéig vigyázni kell rájuk, hogy meg ne harapjanak valakit. Érdekes megfigyelés azonban, hogy az idő előrehaladtával, az ápolók hasonulni kezdenek védenceikhez és egy ponton túl már nem lehet őket megkülönböztetni egymástól. De hát, ha nekik így jó… Zárójel bezárva.

Nem akarok itt ellenérveket felhozni az ominózus egyezmény ellen, megtették azt már számtalan mások, csupán rá szeretnék világítani bizonyos körülményekre, melyek – szerintem – nagyszerűen tükrözik az egész ügy súlyát és jelentőségét. 

Úgy esett, hogy a keresztes hadak Bizánc körül táboroztak és súlyos vitákat folytattak a bizánci császárral. A császár alá akart íratni velük egy egyezményt, mely szerint a felszabadított szent-földön nem alapítanak önálló államokat, hanem a császár hűbéresei lesznek. Ezt a büszke lovagok megalázónak érezték és nem írták alá. Erre a császár megvonta az élelmezésüket, mire a ők rabolni kezdtek – egyszóval állt a bál. Ekkor érkezett Boemund tarantói herceg és unokaöccse Tankréd, a dél-olaszországi normannok élén. A normannok ismertek voltak huligán természetükről, például pont a császár birodalmát is szorgalmasan fosztogatták, ezért mindenki azt várta, hogy az ellentét még súlyosabbá válik. Nem így történt.

A normannok gondolkodás nélkül aláírták az egyezményt, hiszen meg sem fordult a fejükben, hogy betartsák.

Így is jártak el és a közel-keleten önálló államokat alapítottak, fittyet hányva a császári dörgedelmekre és az egyezményre való hivatkozásokra. Egy dolog az ugyanis, hogy valakinek jogilag igaza van, a másik dolog meg az, hogy van-e ereje érvényesíteni azt. 

Ennek mintájára Törökország például azonnal és tétovázás nélkül aláírta a jeles egyezményt, ugyanis meg sem fordult a fejükben, hogy be is tartsák. Megfogadták a kitűnő Niccolò Machiavelli fejedelmeknek szóló tanácsát: „A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek. Ha az emberek jók lennének, ez az elv kárt okozna; de mert gonosz indulatúak, nem tartanák meg adott szavukat veled szemben; így hát neked sem kell megtartanod velük szemben.” Az egyezmény elfogadásával természetesen mit sem változott a török nők helyzete a vidéki mohamedán koszfészkekben, és – gondolom továbbra is – az ott élő lányok, asszonyok számára az európai értelemben vett kapcsolati erőszak kifejezett életminőség-javulásnak számítana. 

Az egyébként is roppant kényelmes és biztonságos eljárás, hogy ott keressünk ellenséget és ott is csatázzunk vele, ahol nincs.

A nők, a földkerekség országai között, az atlanti civilizációban rendelkeznek a legkiterjedtebb jogokkal, élvezik a lehető legnagyobb jogi, államigazgatási védettséget, mégis pont itt harcolnak a legelkeseredettebben a „férfiuralom” ellen. Az itt élő férfiak kapják a vádakat és szemrehányásokat, lassan már azért is, hogy pusztán léteznek. Azt a lovat ütik, amelyik húz – amint a népi bölcsesség tartja. 

Még véletlenül sem próbálják őket mondjuk a mohamedán országokban, vagy Afrikában védeni. Pedig ott tényleg lenne mit tenni az érdekükben. Csakhogy a lelkes nőjogi aktivisták csak ott képesek a védeni a nők érdekeit, ahol, paradox módon, ehhez joguk van, ami viszont arra utal, hogy akkora baj talán nincs is. 

Az efféle ultrafeminista követelések abból az ijesztően valóság ellenes feltételezésből indulnak ki, hogy a millió szálú emberi kapcsolatok – köztük a férfi-nő kapcsolat is – a jog eszközeivel szabályozható. Ez természetesen lehetetlen, mert ha így lenne, akkor nem lennénk már emberek, a szabad akarat hordozói, hanem parancsok alapján működő robotok.

A jogi univerzalizmus, erős versenyben, a libsik legnagyobb bűne.

Szokás szerint persze azzal is vádolják az államot, amit ők követnének el, jelesül azzal, hogy beleavatkozik a legbelsőbb magánéletbe, ami ugye fasizmus szerintük, holott pontosan ők akarják ezt, ostoba jogszabályokkal elérni. 

Végső követelésük majd a „Rendőrt minden hálószobába!” lesz, ami bizonyára feldobja majd a meghitt szerelmi együttléteket, melyeket előtte természetesen mindent papírra kell fektetni, hogy ne legyen később vita belőle, úgyhogy meghívhatjuk majd a közjegyzőt is. Nagyon romantikus lesz. Csak aztán a nagy felfordulásban össze ne ne keverjék az űrlapokat. A résztvevőkről nem is beszélve. 

A feministák számára mindig a férfi a bűnös.

Az kétségtelen, hogy szexuális erőszakot a nők, a férfiak ellen, holmi anatómiai okok miatt, nehezen követhetnek el. Ami a fiatalkorú fiúk nők általi megrontását illeti – ami bűncselekmény ugyan – megjegyezném, hogy midőn magam is fiatalkorú voltam, sokat és roppant kedvező kontextusban, ábrándoztam erről a lehetőségről.

Spanyolországban például, a feminista mintaállamban, naponta 400 büntetőügy indul férfiak ellen, annak ellenére is, hogy ezek 90 százaléka hamis vádnak bizonyul. Nem csoda hát, hogy reakció képen folyamatosan nő a buzik száma. A megfélemlített spanyol férfiak a biztosra mennek. 

Nem kéne kipróbálni.

Facebook hozzászólások