A nagy könyvdaráló

110

„Habent sua fata libelli”
(A könyveknek megvan a maguk sorsa)

Terentius Maurus: De litteris, de syllabis, de metris

Valójában a jeles 2. századi szerző idézett mondata csak egy töredék, hiszen az eredetiben így szerepel: „Pro captu lectoris habent sua fata libelli”, tehát: Az olvasó felfogóképességétől függően megvan a könyveknek a maguk sorsa. 

Mióta az írást felfedezték, vannak emberek, akik könyveket írtak, szándékaik szerint mások okulására, vagy szórakoztatására. Voltak közöttük nagyon jelentősek, és voltak – nyilván sokkal többen – teljesen jelentéktelenek, sőt kártékonyak, mert nem csak az olvasó, az író képességeitől legalább annyira, ha nem jobban, függ a könyv sorsa. Voltak/vannak könyvek, melyeket szentként tisztelnek, mint a Biblia, és voltak olyanok, melyek megváltoztatták az emberi gondolkodás egészét, mint Descartes művei, és voltak könyvek, melyek nevében milliókat mészároltak le. Aztán voltak olyan könyvek, melyeket elvetettek, kiátkoztak, megsemmisítettek. Hogy csak a viszonylag közeli múltra gondoljunk, a kommunisták könyvek százait tették indexre, zúzták be; peches esetben a szerzővel együtt. Gondoljunk csak Fekete István szeme világára. Láthatóan valóban van tehát egyéni sorsa a könyveknek is. 

Most pedig, újdonságként, keletkeznek olyan könyvek, melyeket elsősorban a megsemmisítés kiprovokálása végett készültek.

Egy ilyen könyv sorsáról próbálunk elmélkedni alább.

Dúró Dóra, a Mi Hazánk nevezetű alakulat országgyűlési képviselője, egy média-performance keretében, ledarálta a „Meseország mindenkié” című könyv néhány lapját. Ettől aztán lőn nagy sírás-rívás és fogaknak csikorgatása. Mert, ahol könyveket égetnek, ott nemsokára embereket is fognak – szól az unalomig ismert szlogen, amely egyébként Heinétől származik, aki az „Almansor” című tragédiájában írja ezt. A mondat megszületéséhez az apropót a spanyol Nagyinkvizítor, Francisco Jiménez de Cisneros által elrendelt, a mohamedán könyvek elégetését előíró rendelet szolgáltatta. 

Zárójel. Irodalomtörténeti érdekesség, hogy a darabnak az 1823. augusztus 20-i, a Braunschweigi Nemzeti Színházban történt bemutatója botrányba fulladt, le is vették a műsorról. Mindenféle romantikus magyarázatok születtek ezzel kapcsolatban, melyek elsősorban az antiszemitizmust okolják a kudarcért. Elárulom azonban, hogy Heinéhez méltatlanul, egészen egyszerűen nézhetetlenül rossz a darab. Nem is maradt fönn belőle más az olvasói, nézői emlékezetben, csak ez a mondat. Mert a művek és szerzők halála nem az elégetés, vagy a bezúzás, hanem a felejtés. Egy könyv akkor hal meg, ha a hosszú évek során csendesen, visszhangtalanul porosodik valami könyvtár eldugott pincéjében és a kutya sem olvassa. Zárójel bezárva.

Sőt. A megsemmisítés tulajdonképpen életben tartja a műveket. Valaki mindig felháborodik, beszél, sőt ordítozik róla, így aztán kíváncsivá is tesz sokakat, akik csak azért is elolvassák. Állítólag pontosan ez történt a nevezett „mesekönyvvel”, melyet – többek között a darálás hatására is – nagy példányszámban tudnak eladni. Ez pedig azt is jelenti, hogy az írások elkövetőinek többször és nagyobb összegekért kell a kasszához fáradni, ami bizonyára jól is esik nekik, és magukban hálás köszönetet mondanak Dúró honanyának érte.

Ott tartunk tehát, hogy felháborodásunk és az abból fakadó cselekedeteink pontosan ellenkezőleg hatnak, mint szeretnénk. 

A botrány, mint propaganda-eszköz, ősi módszere az eladások növelésének, és mint láthatjuk, ma is működik. Már az ókori Athénba is azért jártak színházba az emberek, mert remélték, lesz valami jó kis botrány. A honi művészeti élet libsi része is nagy előszeretettel és nem kis hozzáértéssel gyakorolja a reklám-botrányt, elég csak Alföldi művész úr eladási stratégiájára gondolni. Túl a propaganda-értéken, az emberi természethez tartozik, hogy felfokozott élvezetet okoz a másik, az ellenfél bosszantása. Mélyen átélt gyönyört okoz a gondolat: olyat írtam, hogy akinek szól, az majd, ha olvassa, vörös fejjel fog dühöngeni, optimális esetben még a guta is jól megüti. Mert legszebb öröm a káröröm.

Persze, miután ősi módszerről van szó, a védekezés módszere is közismert: nem kell törődni vele. Mert mi pedig ezzel bosszanthatjuk a botrányt kirobbantani vágyókat. 

Ide kívánkozik egy régi történet. A botrányművészetben utazó dadaisták kiállítást rendeztek valami német sörözőben. Volt ott minden. A kiállítást csak a söröző vizeldéjén keresztül lehetett megközelíteni, ahol is fehér ruhás lányok obszcén verseket osztogattak, volt akváriumnyi vérben úszó női haj, embermagasságú fallosz, a botrányművészet összes kelléke. A derék bürgerek azonban – a művészek mély bánatára –, ahelyett, hogy felháborodtak volna, itták tovább a sörüket és hatalmasakat röhögtek az egészen. Tán még bajor népdalokat is énekeltek később, ami – szó mi szó – tényleg borzasztó lehetett.

A közöny vagy éppen a kiröhögés ugyanis a megoldás. 

Mélyen megértem Dúró Dóra felháborodását, hiszen magam is felháborodtam, sőt, hozzá hasonlóan, azt a hibát is elkövettem, hogy foglalkoztam vele. Sem nekem, sem Dúró honanyának nem kellett volna bedőlünk a trükknek, hiszen pontosan úgy viselkedtünk, ahogy remélték: akaratunk ellenére propagáltuk a terméket, és az összes ütődött elrohant, hogy vegyen belőle. Egyesekről még az is feltételezhető, hogy a gyerekeiknek is felolvasnak belőle. A düh most is rossz tanácsadó volt, hiszen szellemi-ideológiai polgárháborúban élünk, és a hadászat első szabálya, hogy ne úgy tegyünk, ahogyan az ellenség elvárja. Utólag persze már késő a bánat. 

Újra mondom – bár ennek értékéből sokat levon, hogy magam is hibát követtem el –, hogy ilyesmiken nem kell, nem szabad vitatkozni. Aki olyan hülye, hogy azt hiszi, a gyerekeket buzi királyfiakról és királylányokról szóló mesékkel kell traktálni, az nem vitaképes, hiszen nyilvánvalóan nem normális; azokkal meg nincs miért vitatkozni. 

Olvassunk hát meséket a gyerekeinknek azokból a mesekönyvekből, melyekből szüleink nekünk is olvastak. Hagyjuk ki őket ebből az egészből, a devianciákkal majd úgyis találkoznak még éppen eleget, a sötétnek tűnő jövőben.