A szerelem hatalmáról

8

„Omnia vincit amor et nos cedamus amori”  (Mindent legyőz a szerelem, és nekünk engednünk kell neki) Vergilius: A szerelem hatalmáról

Zsohár Zsuzsa orientális szerelmi élete némi háborgást keltett az utóbbi időben és ezt most tetézte egy izgalmas közleménnyel a „Migration Aid” nevű migránssimogató szervezet oldalán. A nevezett szervezet a Soros-istálló egyik magyar favoritja, sajnos azonban éppen kevéssé aktuális.

Miután ugyanis a gonosz Palpatine és a sötét jedik bekerítették az országot, alig jönnek migránsok – nincs kit simogatni. Ez pedig azzal a veszéllyel jár, hogy oda a fizetés. Nem tudom, hogy a nyílt társadalom hogyan fizet – ami egyébként fura egy magát „nyílt”-nak tituláló entitás esetében – órabérben, átalányban, vagy teljesítményben (megsimogatott migráns/euró), az azonban biztosnak látszik, ha nincs migráns, akkor előbb-utóbb fizetés sem lesz.

Ki kell találni valamit.

A mi Zsuzsánk tehát leutazott Leszbosz szigetére (minő zöngékkel terhes név!), hogy ott találkozzon szerelmével, a daliás Samerrel, aki – a közzétett videó tanúsága szerint – hódítóként lép partra egy jókora szemétdombon, ami kiválóan szimbolizálja Európát. A hódító Samer sajnos nem visel páncélt, ahogyan egy hódítóhoz illik, hanem sárga mentőmellényt, amitől pont úgy néz ki, mint Lakatos Renátó árvízi közmunkás a Szamosnál, csak lapát nincs nála, amire támaszkodhat.

[well type=”well-lg”]
Zárójel. A délceg Samerról és Renátóról jut eszembe, boldogult úrfi koromban, Debrecenben az egyetemen volt pár arab iskolatársam. Ezeket többször elverték a helyi cigányok, mert azt hitték, hogy csak megjátsszák a külföldit. „Mit játszod a fejedet b*meg, együtt ültünk Márianosztrán!” – kiáltották és ütöttek. Zárójel bezárva.
[/well]

A partraszállás jól megkomponált jelenet, a szokásos képi könnymirigy-masszázs eszközeivel gazdagon felszerelve.  Először látjuk hősnőnket, amint gyermekét magához ölelve mereng és vágyakozóan tekint a gonosz habokra, melyek elválasztják az igaz szerelem beteljesülésétől. Sajnos az alkotók kihagyták a tengeri madarak vészteljes vijjogását (Mother Carey’s Chickens – ha már nemzetközizünk) és a haragvó hullámokat vágóképnek. Különösen, miután megtudjuk, hősünk az előző napon tengeri katasztrófában vett részt és vízbe esett, de telefonálni azért tudott. Biztos van valami arab vizitelefon. Na mindegy, elsőre nem sikerülhet minden. De nem sokáig tart a várakozás, a csónak közeleg és partra lép Samer, ahogyan ősei is tették annyiszor Európa partjainál – csorgó nyállal.

Én itt is valami hatásosabbat tettem volna. Például a hajóról a partra ugratok fehér paripán, vagy legalább a fogaim között jatagánnal érkezem, lófarkas zászlók alatt. Akkor van olyan igazi kardozós-partraszállós feeling. A filmes zsánerből – legyünk konzervatívok – a baszás nálam is kimaradt volna.

De Samer nem így tett. Különben is, most – úgy tűnik – nem aranyra és drágakőre vágyakozik, mint a derék mohamedán rablók régen, hanem legnagyobb kincsünkre, a mi helyre Zsuzsánkra, aki át is öltözik az eseményhez, előtte persze nyilatkozik kicsit. Samer pedig óvó ölelésébe vonja őt és gyermekét.

Snitt.

Tudom, én egy aljas vénember vagyok, szkeptikus hajlamokkal, ezért több kérdés is felvetődött bennem. „A szerelem vak.” – tartja a mondás, de hogy süket és hülye is, arról nem volt szó. Mert a teljes love story-ból ez-az azért kimaradt. Például, hol sikerült ilyen jól összemelegedniük? Ha itt nálunk migránsozás közben, akkor miért ment vissza és miért jött újra errefelé? Ahhoz, hogy csak afféle táv-ismeretség, internetes, társkeresős villámrandi legyen, kissé túlzó a forró csók. A gyermek helyszínre hurcolásáról már nem is beszélve. Egyáltalán, egy mohamedán ismerkedhet nőkkel az interneten? Mit mond erről a Korán? Háromgyermekes elvált asszonynak mit ígér a saría? Samer, aki mint megtudjuk, gyógyszerész volt Aleppóban, az egzotikus elixírek keverésének szünetében leül a laptop mellé és véletlenül a „libsi magyar nő” fülre kattint az „ukrán kurva” helyett a megfelelő internetes áruházban és az első találatba beleszeret? Furcsa.

 

Mindjárt másnap, az immár beteljesedett szerelem hatására és a megfelelő felvezetés után, hősnőnk egy kis manifesztumot is tesz közzé Meddig menekült a menekült?” címmel. Mondjuk ez egy hülye kérdés, addig menekült valaki, amíg kergetik. Ebben az amúgy eléggé semmitmondó irományban kifejti, az élet a török menekülttáborokban nem fenékig tejfel. Ezt nyilván a hősszerelmes Samer mesélte neki, aki Aleppóból jöttében-mentében tapasztalta a szörnyűségeket. Megtudhatjuk, a táborokban sár van – persze csak ha esik – nincs iskola és építészetileg sem elégítik ki az igényeket. Ebből egy mondatot emelnék csak ki: „Emberi kötelességünk nemtől, vallástól és származástól függetlenül az otthonukat vesztettek segítése.” Na most, eleddig azt hallottuk, hogy a migránsok eladták az ingatlanaikat és abból fizettek az embercsempészeknek bagatell pár ezer eurót.. Óhatatlanul vetődik fel a kérdés: aki úgy veszíti el az otthonát, hogy eladja azt, az miféle elbánást igényel?

Amúgy, jut eszembe, Samer mennyit fizetett és miből az átkelésért?

Van valami végtelenül mesterkélt és természetellenesen szakadozott az egészben. Nem mindennapi dolog, hogy valaki kameramant hívjon a randevújára, dokumentálandó azt, és a világsajtó álmélkodása közepette csókolózzon össze szívszerelmével. Bár – ha jobban belegondolok – már várható volt a dolog. A lelkes migráns-fanok némelyike már felajánlotta csónakját, pénzét, lakását is a nemes célra, szintúgy a kamerák előtt, vagy csak szelfizett, hogy mindenki láthassa. Aki nem akarja az is. Ez pedig, amit láttunk, már a következő lépés, mikor már a testét ajánlja fel valaki, úgyszintén a kíváncsi kamerák előtt. Sajnos véges világban élünk, így nem nagyon van tovább a felajánlásokban.

Esetleg még rituális öngyilkosság? Alig várom…

Facebook hozzászólások