A színésznő esete a kecskével

25

„Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.

József Attila: Nagyon fáj

A házikecske (Capra aegagrus hircus) egy roppant érdekes állat. Számtalan kiemelkedő tulajdonsággal rendelkezik, például roppant egészséges, igénytelen és nagyon okos. Füvet, bokrot, fát, virágot mindent képes megenni; saját szememmel láttam, ahogyan egy kecske a földre dobált csikkeket ette jó étvággyal. Semmi baja nem lett tőle. Túl ezeken, az egyetlen általam ismert háziállat, amelynek nősténye tudatosan képes mozgatni a hüvelyizmait. Így azután számtalan hasznosítási iránya képzelhető el, nem csoda, hogy egyes állatkedvelő népek körében oly kiemelkedő népszerűséggel bír.

Sokfelé előfordul, kecskével a legmegdöbbentőbb helyeken találkozhatunk. Például egy Fábián Anita nevezetű színművésznő háztartásában is. Hogy miért van ott, arról fogalmam sincs, a művésznő bizonyára nem tudja, hogy – Hrabal szerint – ha unatkozik, vegyen mosómedvét. Annyit tudunk, hogy kedves kis gödölye korában tett rá szert, és hát honnan tudhatta volna szegény, hogy a kis gödölye meg fog nőni és felnőtt, ivarérett kecske lesz belőle. Nyilván ezt nem tanították neki a színitanodában. A továbbiakban hát erről a kecskéről (is) lesz szó.

Fábián Anita valamiféle TV-sorozat sztárja volt, ezt nem tudtam, de ránéztéből az esze biztosan megvan hozzá. Megtudtam azt is – bár nem voltam rá kíváncsi – hogy kirúgták a bizonnyal művészettörténeti jelentőségű sorozatból és ezentúl a színpadon fog szerepelni. Hogy kecskével, vagy csak úgy, az nem tudható. Bár elképzelem, hogy Schilling Árpád mit ki tudna hozni egy Fábián, Sárosdi és egy kecske szereposztásból a Krétakörben. Jó, inkább nem képzelem el.

Tehát ennyit tudunk Anitáról. Valamint azt, hogy a nagyszerű díva megosztotta a világgal kecskéje szomorú esetét, összefüggésben Sárosdi művésznő zaklatásának minden képzeletet felülmúlóan borzalmas történetével. A históriát egy videóüzenet keretében osztotta meg a művésznő nagyérdeművel, ezt azonban azóta eltüntette. Valaki, akinek esze is van, bizonyára szólt neki. Talán a kecske.

Persze ami egyszer felkerült…

Zárójel. Maga a #meetoo-kampány mostanra végtelenül unalmassá vált. Már csak egyetlen szórakoztató eleme maradt, ahogyan a libsi elit őrjöngve meglincseli saját kulturális idoljait, Martontól Verebesig, ha azoknak véletlenül nem ment még el teljesen az esze és vitatkozni akarnak. Ez nagyon vicces, reggelente azzal ébredek: na, ki zaklatott (fel) ma? De vissza a sanyarú sorsú kecskéhez. Zárójel bezárva.

Ott tartottunk, hogy a kecske – nevezzük Kókuszkának, az olyan jó sorozatos név – gödölyeként került a művésznő háztartásába. Mint afféle bohó gyermek, nyilván sokat játszott és ábrándozott is, ahogyan az ifjak szoktak. Álmaiban hős volt, vad és rettenthetetlen hegyikecske, aki szilárd lábbal szökell az égigérő szirteken és szembeszáll a sasokkal, farkasokkal, még a jetivel is. Aki legyőzi a nyamvadt konkurenseit és ha a sziklán állva világgá mekegi dicsőségét, nőstények tömege csodálja csüdig érő szakállát. Az idő tellett, az ifjú férfivé ért, véget értek az álmok és Kókuszka délceg bakkecskévé nőtt.

A bakkecske pedig bizony büdös. Nem kicsit, nagyon. Továbbá gyakori késztetést érez, hogy kis kecskéket csináljon, alapvetően nősténykecskéknek, de ha az nincs, szinte mindennel megpróbálkozik, amitől nem fél.

Vágyvezérelté válik, mint a libsi politikus.

Anita ezt a következőképpen meséli el nekünk: „Volt a lába között az a két hatalmas félkilós here, ami aztán belobbant, beindult az ivarérettség, egyik napról a másikra elvesztettük, ahogy leszállt az agyára az áthatolhatatlan hormonköd, egy büdös, bunkó, paraszt pasi lett belőle, rajtam keresztülszaladva futott a lányokhoz, letarolta őket, figyelmen kívül hagyva, mit akarnak a lányok, felvette ezt a buta arcát, mintha nem is az én kecském lenne…”  Hát így esett.

Hogy a „lányok” az adott pillanatban mit akartak azt nem tudom, részben mert nem voltam ott, részben pedig mert nem vagyok kecske. De azt tapasztalatból mondhatom a művésznőnek, hogy mikor a nőstények ivarzani kezdenek, akkor a nőstények is agyon is fogják taposni a nagy igyekezetükben, az ellenkező irányból, amint megérzik a bakkecske szagát.

De már nem fogják. Kókuszka barátunk nemváltó műtéten esett át.

Innentől kövér lesz és unott, rosszkedvűen rágcsálja gazdasszonya muskátliját és megfoghatatlan hiányérzettől hajtva az öngyilkosságon gondolkodik, elszánt önsorsrontó lesz mint Jimi Hendrix és széna túladagolásban akar meghalni.

Anita azonban nem csak a kecske sorsát törte derékba. „Az ivartalanítás a megoldás, ami a bakokat illeti. Sziasztok csajok, keressetek, ha gond van.” Búcsúzik a nézőktől iszonyatos áthallásokkal. Hogy miért keressék a csajok, ha „baj van”, azt nem tudom. Lehet, hogy ő maga herélte a szerencsétlen Kókuszkát? És vállal bérmunkát is? Most, hogy kirúgták, ideje az van.

A történet szép karriert futott be. Mindenki nyilatkozott, írt (most én is) róla és mindenki férfiherélő fenevadnak ábrázolja a szőke dívát. Pedig dehogy. Szegénykém csak pontosan olyan buta, amilyennek egy szőke színésznőnek lennie kell. Thália papnőit már az ókorban sem az eszükért szerették. Úgy gondolta, népszerű dolog lesz egy ilyen történetet közzétenni, a következményekkel pedig nem gondolt, mert nem is tudta, hogy vannak olyanok.

Az akció, amúgy, sikeres is volt, hiszen Fábián Anitáról beszélnek egy darabig, és mint tudjuk az a legfontosabb. Szerencsétlen kecske pedig, felöltve androgün jellegét, lassan hulló szakállal búsan legel a kertben. Lapozzunk.

Facebook hozzászólások