A szürkeállomány I.

26

„Ugyan meddig élsz még vissza, Catilina, a türelmünkkel?
Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk?
Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged?”

Cicero: Catilina ellen

Ahogy telnek-múlnak az évek, a hajdanvolt SZDSZ – a szürkeállomány – prominensei egyre biztosabbak abban, hogy országlásuk feledésbe merült és újra idejét érzik véleményük kifejtésének, akár érvényesítésének is. Magam őszintén remélem, hogy vagyunk még elegen, akik emlékezünk dicsőséges uralgásuk korára. Bizonyára sokan vannak – mert tényleg múlnak az évek – akik nincsenek így ezzel. Számukra és általában az emlékezés kedvéért, néhány tollvonással felvázolnánk pár portrét a szürkeállomány birtokosairól.

Az arcképcsarnok első portréja a régi manikűrös família sarját, Bauer Tamást ábrázolja a maga teljes fényében. A família eredete a távoli, ködös Galíciába vezet (ez nem kódolt zsidózás, oka van a megjegyzésnek – később megmagyarázom). Nagyatyja – az ősz grand seigneur – a felettébb romantikus zsák és madzag-kereskedelemmel foglalkozott, a haza üdvére, természetesen. Ezt unta el fia, az ifjú Miklós, hősünk papája aki állítólag „Bem apó” álnéven ellenálló is volt – bár hősi cselekedeteire csak ő emlékezett – és lépett be a  baloldali humanizmus fáklyavivői közé az ÁVH-ba, feleségével, hősünk édesanyjával Schönberg Judittal együtt. Mondják, szép pár voltak.

Az ÁVH-ban elsősorban az őrizetesek körömápolásával bízták meg, ami roppant felelősségteljes munka volt. Hogy a mama mit csinált, az nem tudható, talán a kávét vitte a munkában megfáradt elvtársaknak. Voltak persze pipogya ápoltak is, akik belehaltak a gondoskodásba, de a proletariátus ellenségei már csak ilyenek. Ő azonban szép kort ért meg, 87 éve korában érte a halál, ágyban, párnák között természetesen.

Halálakor neki speciel az összes körme megvolt.

Hősünk, Tamás a gazdasági dolgokhoz vonzódott inkább, bizonyára a zsákos-gének hatására, és közgazdaságot tanult. Ami nem volt nehéz, tekintettel a papa múlhatatlan érdemeire. Diplomaszerzése után tudományos pályát választott, nem süllyedt a termelés hétköznapi gondjai közé. Ez – minden bizonnyal – a szocialista ipar egyik legnagyobb szerencséje. Karrierje töretlen volt bár egyszer kirúgták a pártból, viszont a Hazafias Népfront országos tanácsának tagjává is megválasztották, külföldi egyetemeken tanított közgazdaságot, gondolom ez a kapitalizmus összedöntésére szőtt KGB-s projekt része volt.

A késő-kádári uralkodó „elit” sok más csemetéjéhez hasonlóan ő is „ellenzéki” lett. Ez roppant mókás és teljesen veszélytelen döntés volt, hiszen akiknek a diktatúra nevében üldözni, elítélni, bebörtönözni kellett volna őket azok a saját szüleik, rokonaik és üzletfeleik voltak. Nem is csuktak le közülük egyet sem, mert hát holló a hollónak nem vájja ki a szemét.

Az „ellenzék” – a gondoktól megőszült rablógyilkosok fiai, unokái – jó szimattal vette észre, hogy a ’45 után elrabolt javakat immár megőrizni kell valamiképpen, mert fordulni látszik a történelem kereke és nem akartak alá kerülni.Mindennek meg kell változni, hogy semmi sem változzon.” mondotta a derék Talleyrand, Beneventó hercege, akitől láthatóan sokat tanultak. A rendszerváltozás körüli zavaros időkben megalakították az SZDSZ-t, hogy azután egészen 2010-ig hol elől, hol hátul állva a maguk szájíze szerint alakítsák a magyari rögvalóságot.

Olyan is lett.

A kezdeti vad és álságos antikommunizmus után, amivel oly sokak gyanakvását altatták el, hamar visszatértek a haladás kebelére és együtt vasalták be rajtunk pillanatnyi ijedelmük árát. A zsákos dinasztia legifjabb tagja természetesen vezető szerepet játszott az események ilyetén alakulásában. Nem is csoda, a sajátjait védte. Bármely normális országban, ahol kicsit is tekintettel vannak az igazságra, ősz szüleit hosszú börtön, vagy az akasztófa várta volna. Ezzel szemben, nálunk az idősebb Bauerra egy jól fizető ügyvédi iroda várt. És ebben fiacskájának és elvbarátainak óriási szerepe volt. Ügyvédként – gondolom – az ártatlanokat és a gyengéket védte, ahogyan szokta. Fiacskájára pedig a bukás után a DK várt és elmondhatjuk: ott is a helye.

Bauer még most is annyira biztos a dolgában, hogy legutóbbi művében, „A bővített Lánczi-doktrína” címűben – bevallom ez ingerelt írásra – azt találja mondani, hogy: „Kétségtelen, hogy a második világháború utáni tulajdonosváltási hullám is értelmezhető lopásként, mind a földosztás, mind az államosítás, bár akkoriban nemzetközi tendencia volt ez is, az is”. Azt kell mondjam, nem „értelmezhető” annak, hanem az volt. Majd: „…amelyet Európa-szerte elfogadtak, egyfajta társadalmi igazságtételnek tekintettek, és – ami fontosabb – nem járt az akkori politikai vezető réteg személyes gazdagodásával.”

Az hogy Európa-szerte elfogadták, az igaz, de azért, mert nem mertek, vagy nem akartak Sztálinnal és közép-európai hóhéraival újat húzni. Személyes gazdagodással pedig tényleg nem járt, hiszen a cselédlakásból a Kistarcsára kitelepítettek villáiba költözni csakis elszegényedésnek tekinthető. Bizonyára. Az „akkori politikai vezető réteg” szörnyű körülmények között tengette életét és mindezt csak azért, hogy a nép boldogulhasson.

Egy ország sajnálta őket.

És itt kanyarodtunk vissza Galíciára. Mert azt, hogy valakinek a megérkezése után három nappal pont annyija legyen, mint azoknak a családoknak, akiknek évtizedeik, évszázadaik voltak a gyarapodásra, annak a kezét nem az igazság vezeti, hanem rablás szándéka. Nem véletlenül közülük kerültek ki a kommunisták, és nem a derék pesti molnárok vagy a törökbálinti kereskedők közül. Azoknak villáik voltak és azok Kistarcsára költöztek az igazság nevében, hogy Bauerék mindezt ne lopásnak érzékeljék.

Itt van hát egy alak, aki a mai napig „egyfajta társadalmi igazságtételnek” tekinti a rablást.

Nem csoda, hogy a privatizációt is annyira szerette. Nem érez sem szégyent, sem megbánást és annyira hülyének néz bennünket, hogy már elfejtettük őt és az egész famíliát. Tényleg, meddig él még vissza türelmünkkel?

Facebook hozzászólások