A tornából felmentettek forradalma

182
 

 

 

„Mi kommunisták különös vágású emberek vagyunk. Különös anyagból vagyunk mi gyúrva.”

  1. V. Sztálin a Szovjetek II. Összövetségi Kongresszusán

(melynek gyakorlatilag az összes résztvevőjét később kivégeztette)

Budapesten, 1885. április 13-án született Lukács György. Az ifjú Lukács, hosszas szellemi kalandozások után, kikötött a kommunisták mellett, és a patkánylázadás egyik vezető figurájaként, 1919-ben aztán kardot kötött és felcsapott a Vörös Hadsereg V. hadosztálya politikai biztosának. Itt, hadvezéri pályáján, egyetlen emlékezetes haditett fűződött a nevéhez, mégpedig az, hogy az általa gyávának nevezett hadosztály katonái közül néhányat – a szép emlékű és nagy múltra visszatekintő tizedelés során – főbe lövetett. Mint maga nyilatkozta: „Akkor én nagyon energikus módon állítottam helyre a rendet: amikor átmentünk Poroszlóba, összehívtam egy rendkívüli hadbíróságot, és ennek a megfutamodott zászlóaljnak nyolc emberét ott a főtéren főbe lövettem.” (Arról, hogy ő melyik patkánylukban vészelte át, a gyávaságtól reszketve az ütközetet, arról nem emlékezett meg.) Így csinált a nyamvadt, szemüveges, humanista, zsidó értelmiségiből gyilkost az ideológiai téboly.

Hosszasan sorolhatnánk azon értelmiségiek nevét, akik – Lukácshoz hasonlóan – addig sodródtak a kommunizmus és a kommunisták felé, míg gyilkossá nem váltak. Mementó ez az eset. Annak mementója, hogy a kommunistából nemcsak született, hanem betanított gyilkos is van. Olyan aki maga tán képtelen lenne meghúzni a ravaszt, vagy a nyakba vetni a kötelet, ám az „eszme” nevében szívesen ad parancsot ilyenre. Sajnos időtálló megállapítás ez, láthatóan mit sem változtat rajta a történelmi tapasztalat és ma sincsen másképp. 

Elhűlve olvasom a Hírklikk nevezetű szocialista hazugsággenerátor pixelein egy bizonyos Fleck nevezetű ember nyilatkozatát. „Nagy valószínűséggel egy ’22-es ellenzéki győzelem után időlegesen le kell mondanunk a jogállam tiszta érvényesüléséről. De ez soha nem volt másként rendszerváltáskor, nagy forradalmak után” – mondja az ELTE tanára, bele az arcomba, de előtte még volt pofája azt mondani, hogy ő órán nem politizál.

Hogy pontosan mit fed az „… időlegesen le kell mondanunk a jogállam tiszta érvényesüléséről” szövegrész, az balladai homályban marad, amint az is, hogy a nem túl valószínű ’22-es ellenzéki győzelem mennyiben tekinthető majd „nagy forradalomnak”. Logikailag azt mondhatnók, hogy az ő fejében, a választások után, a „jogállam” tisztátalanul fog érvényesülni. Csakhogy jogállam-e az ami, bármi módon, de tisztátalan? Nos, tisztátalan jogállam nincs, van viszont tisztátalan ember, mint például hősünk, aki amúgy Gyurcsány embere, így aztán tökéletesen igazolódik a régi mondás: megtalálta a zsák a foltját (Fleck). 

Zárójel. Én ezt a jogállam tiszta érvényesüléséről való lemondást úgy képzelem el, hogy mondjuk időlegesen, csak pár percre akár, de, itt és most, mi is lemondanánk a tiszta jogállamról és jól pofán vágnánk Fleck elvtársat. Ami – talán – némi elmélkedésre sarkallaná a jeles társadalommérnököt. Zárójel bezárva.

Elnézem ezt az embert. Megjelenését tekintve – ahogyan felénk mondanánk – tipikus nyúlbéla. Bizonyára sokat verték a többiek gyerekkorában és nem válogatták be a focicsapatba sem. Most pedig gyilkolászni, börtönbe vetni, vagyonelkobozni szeretne, mint példaképei, a szocialista „hősök”. Az efféle nyamvadtak ugyanis gyűlölni szokták a világot, és ha módjukban áll, bosszút is állnak rajta. Na, nem ők saját maguk, hanem azokon keresztül akiket felhergelnek erre. És ki más lenne alkalmasabb, mint a fiatalok, akiknek nincsenek még tapasztalatai, nem emlékeznek arra, hogy Fleck elődei miképpen gyakorolták a „jogállam” nem tiszta működését.

Mint annyi más, hasonló esetben, még ennek a gazembernek a szavaiért is; hibáztatom magamat. 

Felnőttként éltem meg a rendszerváltozást, részt vette politikai mozgalmakban, rövid ideig még funkciót is vállaltam az MDF-ben; ennyiben enyém is a felelősség azért, hogy elmulasztottuk az igazságtételt. Akkoriban elegánsnak tűnő, ma már nyilvánvalóan bűnös gesztussal futni hagytuk a kommunista gazembereket, és a tetejébe megengedtük azt is, hogy a zsákmányukat is magukkal vigyék. Azt a zsákmányt, melyet szüleinktől, nagyszüleinktől raboltak el, hogy azóta is élvezzék a hasznát. Büntetlenül hagytuk a körömletépőket, a sortüzet vezénylőket, a vérbírókat, a privatizátorokat és az ideológusokat is, akik mindezt „történelmi szükségszerűségnek” és dicsőségesnek nevezték.

És ez a mulasztás biztatja föl a mai „forradalmárokat”, akik már régen nem elégszenek meg azzal a szerencséjükkel, hogy felmenőiket nem juttattuk a megérdemelt végre, hanem már ismét uralkodni akarnak, ugyanúgy, ahogyan elődeik. Ráadásul azt is megengedtük a vak ideológia követőinek, hogy a gyerekeinket tanítsák és a „tanszabadság” nevében a normalitás ellen lázítsák őket. Az elmaradt felelősségre vonásért mindannyiunkat, akik akkor éltünk és cselekedtünk, bizony felelősség terhel. Talán ezért a bűnünkért büntet bennünket a Gondviselés a fleckekkel és gyurcsányokkal.

A kötélen himbálódzó nagypapa árnyékában bizonyára kisebb lenne a szájuk.

Ma, mikor mint vérzivataros történelmünkben annyiszor, belső ellenségeink ismét hallják idegen földön a baráti tankok dübörgését, csak most nem keletről, hanem nyugatról. Nem tudom, mit tehetnénk az elmulasztott lehetőség tudatában. Egy valamit viszont tudok. Jelesül azt, hogy – ha és amennyiben – ismét nekiállnak a nekik oly kedves tisztátalan „jogállam” kiépítésének, működtetésének, akkor mi is ott leszünk. Ha balhét akarnak, hát balhé lesz. Ha pedig a balhé elfajul – és elfajul, hiszen pont most fenyegettek meg vele – akkor nem lehet majd a „tiszta tudomány” fedezékébe vonulniuk. Mert, ahogyan Máté evangéliumában olvashatjuk: „Aki kardot ragad, az kard által vész el.” Most, hogy ismét, ki tudja hányadszor, megfenyegettek bennünket nem tehetünk úgy mint aki mit sem sejt. 

A Lukács Györgyök közöttünk élnek.