Az önszeretet kora

103

„Illó képek után mért nyúlsz, te szegény, te hiszékeny?”

Ovidius: Átváltozások

Ovidius meséli el a szép Narcissus történetét, a római költészet egyik legszebb emlékében az Átváltozásokban. Narcissus világrajöttekor egy titokzatos jóslat is született, mely szerint csak akkor éri meg az öregkort, „Hogyha magát sosem ismeri meg!”. A gyönyörű, ám szépsége miatt dölyfös ifjú visszautasította a belehabarodott nimfák szerelmét is, ezért az egyik megátkozta „Ő is csak e-képp epedezzék hasztalan egyre!” Átka meghallgatásra talált Nemezisnél, a bosszú – vagy igazságtétel, ahogy tetszik – istennőjénél és Narcissusra borzasztó sors várt. Egy napon megpillantotta magát egy forrás vizében és végzetesen önmagába, önmaga képmásába szeretett; megismerte önmagát, ahogyan a jóslat szólt. Hiába keresték később, csak néhány sárga virágot találtak helyette: a nárciszt. Az önszeretet bizony halálos lehet.

Miért meséltem Narcissus történetét? Nos, felkértek engem, hogy szerepelnék egy tévéműsorban – mint a szokásosnál is rondább beszélő fej –, amelyben olyan, korunkban elterjedt és divatos dolgokról kéne beszélni, mint az interneten terjedő és megfigyelhető magamutogatás. Ezeknek a neten látható embereknek a legkülönbözőbb elnevezései forognak közkézen, úgyis mint: youtuberek, influencerek, tik-tok videósok és így tovább. 

Nem tudom, lesz-e valami ebből a TV dologból, ezért is szeretném, itt és most, elmondani a véleményemet erről az egész jelenségről és egyben beszámolni arról az infernális élményről, mely akkor ért, mikor felkészülendő a műsorra, lelkiismeretesen belenéztem ezekbe a förmedvényekbe.

Egy mogorva vénember – divatos szóval: boomer – elmélkedései következnek hát alább.

Előbb azonban tisztázni szeretnék valamit. Nem a „mai fiatalokat” akarom csepülni, mert meggyőződésem, hogy a világ teli van szép, okos, kíváncsi és tanulni vágyó ifjú emberekkel, aki szeretni valóak és akik a világ jövőjét jelentik. Sokat nem tehetek értük, és különben is, ahogyan már Mózes könyvében olvashatjuk: „… avagy őrizője vagyok-é én az én atyámfiának?”. Mégis megpróbálom.

Először úgy terveztem, majd idézek a megtekintett rémségekből, hogy a nyájas olvasó se legyen boldogabb mint én. Ám rá kellett döbbennem: jogos önvédelemből képtelen vagyok még egyszer megnézni őket. Semmiképpen sem akarok hát „műfaji” sajátosságonként, külön-külön beszélni róluk, és nem is kell, mert ezek mind egy tőről fakadnak és a megjelenési formáik tulajdonképpen mellékesek.

Végigtekintve rajtuk, az emberből egyetlen kínzó kérdés tör föl: Miért!?

Miért érzi úgy valaki, aki ostoba, műveletlen, primitív és többnyire magyarul sem tud, hogy közkinccsé kell tenni mindazon ostobaságokat, melyeket még csak nem is ő talált ki, hanem bizonnyal hallotta valahol. 

A „műfaj” nagymenőit még megértem. Ők pénzt akarnak csinálni, mögöttük egy nagy stáb áll, sminkesekből, reklámszakemberekből, fotóshop-virtuózokból és más, a tömeg alávaló ösztöneinek jó ismerőiből verbuválva. Az egy precízen felépített pénzcsináló gépezet, mely bárkiből képes ünnepelt „sztárt” varázsolni. Ehhez azonban – mint a pénzcsináláshoz általában – pénz kell. Először jön a befektetés, a sztárgyártás, utána lehet kaszálni. Akiket én szerencsétlen megnéztem, azok – tekintet nélkül a sikerükre – kisipari módszerekkel akarnak boldogulni az általános megrontás piacán és nem más, mint a beteges önimádat mozgatja őket.

Tulajdonképpen mindegyikük az ostobaság magzatvizébe fulladt, abortált alanyi költő.

Hisz hőseink is alapvetően csak magukról képesek beszélni, arról viszont egészen egyszerűen nincs mit mondani. Imádják látni magukat és – természetesen – meg vannak győződve róla, hogy mások is imádják látni őket. Az, hogy közben bődületes marhaságokat mondanak, az mellékes, hiszen kizárólag azért teszik, mert valamit csak kell csinálni, miközben bámulják magukat. Amit és ahogyan mondanak, az súrolja – néha át is hágja – a hebefrénia tünetegyüttesének határait.

További tapasztalat, hogy ijesztően egyformák. A harmadik után már nem lehet megkülönböztetni őket. Egyforma a hajviseletük, az öltözködésük, a használt zagyva anglo-magyar nyelv – minden. Miközben mind az élet különleges, egyszeri és megismételhetetlen esetének tartják magukat, igazi egyéniségnek. Pontosan úgy, mint itt is láthatjuk: https://www.youtube.com/watch?v=-33gykQRks4

És közben kártékonyak is persze, hiszen azt sugallják a többi, hozzájuk hasonlóknak, hogy semmi fárasztót sem kell csinálni ahhoz, hogy elnyerjék az Andy Warhol – a 20. század egyik legundorítóbb és egyben tán legismertebb kóklere – szerint mindenkit megillető 15 percnyi világhírt. Nem kell tanulni, művelődni, más náluk okosabb – hisz szerintük olyan nincs is – emberek véleményét megismerni, elég egy kamera, vagy mobiltelefon és máris az élet császáraivá, követendő példaképekké válhatunk.

Az ostobaságra még van mentség, a gének szerencsétlen együttállása például, ám a műveletlenségre nincs. 

Értem én, hogy fiatalság bolondság, meg minden, hiszen magam is meghökkentő marhaságokat tudtam mondani és gondolni hasonló életkoromban, odáig azonban, hogy ezekkel a nyilvánosság elé álljak, sohasem fajultam. Valahogyan éreztem, hogy ezeken még talán csiszolni kéne kicsit, hiszen a tudatlanság felismerése az első lépés a tudás felé. Ahogyan Platón írja a „Szókratész védőbeszédében”: „Az közületek a legbölcsebb, emberek, aki, mint Szókratész, felismerte, hogy bölcsesség tekintetében valójában semmit sem ér.” Ám hőseinkben – túl azon hogy halvány fogalmuk sincs ki volt Szókratész, vagy Platón – efféle kételyeknek nyoma sincs.

Összegezve, miután végigszenvedtem, azt súgta nekem Nemezis istennő, hogy az ún. „szociális média” kitalálóit, működtetőit családostul kéne kiirtani, mert többet tettek a világ megrontásáért, mint a mikroműanyagok, vagy a szén-dioxid. De hát minden hiába, a szellem már kiszabadult a palackból.

Egy valamire azonban mindenképpen jó volt végignézni ezeket az izéket. Közelebb jutottam Heidegger széltében-hosszában nem értett hírhedt kijelentésének megértéséhez, mely így szól: „a Semmi semmizik” (das Nichts nichtet).

Facebook hozzászólások