A velünk élő 1968

2

Ugyan meddig élsz még vissza, Catilina, a türelmünkkel?
Meddig űz még eszeveszett dühöd gúnyt belőlünk?
Mely határig hányja-veti magát zabolátlan vakmerőséged?
Cicero: Catilina ellen

A huszadik század hatvanas éveiben tört ki a szexuális forradalom. Ez, egyébként, az idősödő, marxista Marcuse professzor fejéből pattant ki. Esetében érthető is, hogy biztatta a fiatalságot a promiszkuitásra, hiszen aki éhes, szívesen dolgozik a konyhán, hátha neki is leesik valami.

1968-ban, ezzel szoros összefüggésben, a nanterrei egyetem diákjai szörnyű felismerésre jutottak. Az egyetem nem engedélyezte, hogy a fiúk és a lányok felkeressék egymást a kollégiumi szobákban. A látogatások célja – nyilván – a tananyag közös elsajátítása lett volna, így a vaskalapos egyetemi vezetők az ifjúság szellemi fejlődése elé gördítettek áthághatatlannak tűnő akadályt. Ez azonban nem volt elég. Azt is megfigyelték a szexuális diétától éles szemű diákok, hogy mindez nem vonatkozik a kapitalisták csemetéire, akik albérletben lakván, korlátlanul élvezhették a koedukált tanulás minden előnyét. A gazdagnak lehet a szegénynek nem.  Még azt sem. Szörnyű.

A társadalmi igazságtalanság efféle megnyilvánulása joggal háborította fel a tanulóifjúságot. Mert – ahogyan Nietzsche találóan megjegyezte – „Az altestünk juttatja eszünkbe, hogy nem vagyunk Istenek.” Tüntetést szerveztek hát, jórészt altesti alapon, amely azután egyre nagyobb, szélesebb erőszakhullámba torkollott. Így kezdődött a híres, nevezetes párizsi diáklázadás.

Ami, mind követeléseiben, mind pedig eredményeiben, jól példázza, hogy hová vezet az, ha valaki a fejével ellentétes végével próbál gondolkodni.

A baloldal régi, 19-dik századi őseitől még nem lehet elvitatni némi gondolati újszerűséget és relevanciát. Ennek már régen vége. A mai baloldal belőlük él és olyan, mint a krumpli: a legjobb része a föld alatt van. Mégis, az 1968-as baloldal hosszú árnyéka még mindig rávetül Európára. Úgy tűnik az „igazi” forradalom, mely elhatárolta magát a kommunistáktól, a kapitalistáktól és a józan észtől egyaránt, nem tud elbukni. Annál is kevésbé, mert nem lehet tudni, hogy mit is akart. Ennek az elnyúló hatásnak – mint mindennek – számos oka van.

Elsőként említhetjük, hogy a terep már jól elő volt készítve. A két világháború között a KGB különbözőképpen, de a befolyása alá vonta a haladó baloldali értelmiséget. Többek között itt is szerepet játszott a szex, a KGB ugyanis sokakra a „Kreml hölgyei” révén gyakorolt befolyást. Ezek olyan hölgyek voltak, akiket a KGB képezett ki – a fantáziára bízzuk, hogy mire – és küldött rá a kanos baloldali értelmiségre. Úgy tűnik ez a szexuális túlfűtöttség amolyan haladó dolog, vegyük csak példaképpen Kovács Lászlót. Erről szól Stephen Koch „Kettős szerepben” című érdekes könyve is.

Ez a befolyás a második világháború alatt és utána teremte meg a maga gyümölcseit. A háború végén és az utána következő időben sikeresen állították be a kommunizmust, mint a nácizmus antitézisét, sokakkal elhitetve azt, hogy a nácik ellen valójában csak a kommunisták harcoltak. Ennek teoretikus alapja az volt, hogy a nácizmust a kapitalizmus „szükségszerű” következményeként tárgyalták, így a kommunisták antikapitalizmusa egyben a náci-veszély legjobb ellenszerének tűnt. Az, hogy ez nem volt igaz és a kommunizmus egy tőről fakadt legfőbb ellenségével, nem nagyon zavarta a lelkes propagandistákat.

Így a kommunistákat és en bloc a baloldalt, mint az emberiség megmentőjét lehetett beállítani. Ez a teoretikus-ideológiai oka annak, hogy máig nagy keletje van a progresszív gondolkodásnak.

A másik fontos oka a velünk élő haladásnak az oktatásban, pontosabban az oktatókban rejlik. 68 matadorai – miután megszelídültek kissé – elfoglalták az egyetemek társadalomtudományi tanszékeit és képezték az utánuk jövő nemzedéket. Mármost semmi sem kedvez jobban azoknak, akik sohasem akarnak felnőni, mint az egyetemek társadalomtudományi katedrái. Hőseink ugyanis sohasem akarnak felnőni, mert az unalmas.

Ezt a betegséget nevezte Huizinga, aki korán ráismert korunk egyik bajára, puerilizmusnak; örök gyermekségnek.

Az örök fiatalság titkát régóta keresi az emberiség. Megtalálni vélték forrásokban, elixírekben, szélsőséges esetben csecsemők vérének elfogyasztásában, ám ezek tévutak voltak. Az örök gyermekség titka ugyanis a zavaros ideológiákkal fűszerezett hülyeségben rejlik. Ez a huszadik század nagy felfedezéseinek egyike, a mikrohullámú kukorica-pattogtatáson kívül, természetesen. Ahhoz persze, hogy örökké gyerekek maradhassunk szülőkre van szükség, akik etetnek, öltöztetnek, megveszik nekünk a pöttyös labdát és akikkel dacolhatunk.

Így jött létre az Európai Unió.

A 68-as és az általuk kiképzett poszt-hatvannyolcas nemzedék az uniós gondolat elkötelezett híve, nem véletlenül. Minél közelebb megyünk ugyanis a valósághoz, annál hamarabb megbüntet az a hülyeségünkért. Mint megfelelőket, villámgyorsan be is lakták az Unió intézményeit és tettek róla, hogy mindenki hallja a hangjukat. Ezért emlékeztetnek az EU-s összejövetelek egyfajta szellemi paralimpiára.

Mindeddig imáink, melyeket azért rebegtünk, hogy nehogy valami fontos történjen, amit a hatvannyolcas nemzedékre kell bízni, meghallgatásra találtak. Most azonban a helyzet változóban van, vagy már meg is változott. Legrosszabb rémálmunk válik valóra, az európai gazdag országokban uralgó örökifjak döntéseire vagyunk/leszünk utalva. Márpedig 68 hőseinek szellemi homokra épített világnézete nem teszi lehetővé, hogy akárcsak a probléma nagyságát felfogják. Ugyanakkor erről is kialakult véleménnyel rendelkeznek, melyet nem is haboznak megosztani az álmélkodó lakossággal.

A lényeg évszázadok óta nem változott. Először a proletároktól, azután a diákoktól, most pedig a migránsoktól várják, hogy megdöntsék azt a rohadt kapitalizmust. Semmi ár nem lehet elég magas, ha e nemes célról van szó.

Szókratésszel szólva, csak abban reménykedhetünk, hogy ostobábbak, mint amilyen gonoszak.