Arcmások III. – a veszett

14

„A flamandok utálják a vallonokat, a vallonok pedig a flamandokat, de ha egy keveset beszélünk velük, mindjárt látjuk, hogy ami összetartja őket az a hollandok és a franciák még mélyebb utálata.”

Bill Byson: Neither here nor there

Most ismét egy kitűnő, a Benelux államokból származó politikusról fogunk beszélni, akiről – a többi EU vezetőhöz hasonlóan – elmondhatjuk, hogy szép jövő áll mögötte. Barátunk – nevezzük nevén, Guy Verhofstadt – már korán a vadregényes Belgium politikai életének egyik főszereplője lett, mint a helyi flamand liberálisok vezetője. A belga politika azonban nem egyszerű dolog.

A belga politikai élet egyik különlegessége, hogy jellemző államformája a kormányválság. Az ország két, egymást határozottan és tartósan rühellő népcsoport kínos és kényszerű együttélésének lehetetlenségét reprezentálja.

Függetlenségét egy – belga módra – vad és véres függetlenségi háborúban vívta ki, 1830-1831-ben. A háborút olyan iszonyatos események fűszereztek, mint a hollandok ellen vívott nevezetes Turnhout-i csata, ahol a hős belga csapatok csak azután futottak el, hogy a csata vérfürdőbe torkollott, mivel a vérengző holland tüzérség ellőtte a belga zászlót és egy belga katona lábát.

Ilyen borzalmak után nem is csoda, hogy menekülőre fogták.

Végül az európai királyi házak nem bírták tovább idegekkel és az angol udvarban találtak egy kispados, a Szász–Coburg–Gothai-házból való herceget, akit I. Lipót néven megtettek belga királynak. Szerencsés népek így vívják ki a függetlenségüket. Amit azután – többek között – arra használtak, hogy minden idők legvéresebb és legkegyetlenebb gyarmati uralmát valósítsák meg belga-Kongóban, mert a gyávák tudnak csak igazán kegyetlenek lenni a náluk gyengébbekkel.

Ez a belgaság rövid összefoglalása, mintegy kvintesszenciájaként még talán a Manneken Pis említhető meg. Aki ezt cukinak találja az – szellemileg legalábbis – belga.

Hősünk 1953-ban született, egy átlagos család átlagos gyermekeként. Jogi tanulmányokat folytatott, de már nagyon korán rájött, hogy politikusnak lenni jó dolog. Ha ránézünk, egy tésztaképű jelentéktelen arc néz vissza, semmi érdekes, bár a két felső metszőfoga közül mintha hiányozna egy harmadik. 1982-től vesz részt a kormányválságokban és az ország két részre szakadásával fenyegető vitákban – tehát a belga politikai életben. Dicsősége teljében, miután minden általa vezetett kormány megbukott, megnyerte a „melyik hülyét küldjük az EU parlamentbe” versenyt és 2007-ben emigrál is oda, ott pedig a liberális frakció elnökévé választják. A nemzeti politikák klasszikus megközelítése szerint a bukott politikus, ha már hasznot nem hajt, legalább kárt ne tegyen, menjen az EU-ba.

A brüsszeli liberálisok kevesen vannak ugyan, de miután a két nagy, a néppárti és a szocialista frakció amúgy, létszám szerint, döntetlenre áll, és noha álláspontjaik alapján szabad szemmel nem különböztethetők meg egymástól, néha eljátszhatják a mérleg nyelvét. A ritkán, de azért előforduló európai vitákat rendre úgy döntenek el, ahogyan nekik tetszik.

Így jön létre hát a modern liberalizmus demokrácia-felfogása szerint kívánatos kisebbségi diktatúra.

Az emberek ugyanis sötétek, ciszheterók valamint xeno-, homo- és iszlamofóbok, nem is beszélve arról, hogy a nemi szerveik szerint meghatározott módon külön WC-be akarnak járni, ezért aztán nem lehet rájuk bízni az államvezetést. Arra ott van egy felvilágosult, haladó kisebbség – ők. Akinek pedig ez nem tetszik az fasiszta.

Az európai parlament egy sajátságos hely. Temérdek képviselő van, temérdek pénzbe kerül és az égvilágon semmi értelme sincs. Az EU-t – tán az egész világot – a globális nagyvállalatok irányítják az állam és kormányfőkön keresztül, a közösen összedobott pénzt pedig a bürokraták siserehada herdálja el. A parlament pusztán szürreális díszítőelem az üzleti érdekek masszív épületén. Drága, de legalább haszontalan. Egyetlen feladata a képviselők fizetésének biztosítása, ezen kívül pedig agyalágyult nyilatkozatokat, határozatokat, deklarációkat és más végtelenül fontos dolgokat bocsájt ki magából a közönség szórakoztatása céljából.

A „brüsszeli modell”, hogy egy birodalmat gigászi bürokráciával irányítsanak természetesen nem új. Így működött például a bizánci birodalom is, csak ott a bürokratákat, praktikus okokból, hivatalba lépésük előtt előzetesen kiherélték, hogy semmi se vonja el figyelmüket az államügyektől. Ezen innovatív eljárás bevezetése – szerintem – akár most is kívánatos lenne, legalább megvalósulna a politikában a nemnélküliség oly kívánatos szempontja.

A liberális frakció, élén hősünkkel, még ebben a közegben is kiemelkedő mutatványokra képes. Mi magyarok pedig a kedvencei vagyunk. Különösen Orbán. Ő teljesen az agyára ment Guy-nek és minden második megszólalásában módot talál, hogy statáriális ítéletet kérjen a fejére.

Különösen Palpatine császárságának első időszakában volt divat, hogy az „SZDSZ-árvák” európai eszmetársaik segítségét kérve, reggeltől estig feljelentették országunkat az EU-nál. A dolog látványos sikertelenségén felbuzdulva aztán követték őket a szocik is, hiszen követnek ők bárkit, csak gondolkodni ne kelljen. Mert rajtuk teljesedett be Szókratész reménye – ostobábbak, mint amilyen gonoszak. Guy barátunknál pedig értő és készséges fülekre találtak, elmeállapota ekkor jutott el a dühöngő stádiumba; megindult a liberális keresztesháború a fasiszták ellen.

Eleinte – mert minden liberális latens masiniszta – főleg a fékeket és az ellensúlyokat féltették.

Márpedig szerintük minden, amihez Orbánbasi hozzányúlt az vagy fék volt vagy ellensúly. Praktikusan úgy tűnik, hogy a világ kizárólag ezekből áll. Ha pedig minden fék és ellensúly nem csoda, hogy a világ nem működik. Mindenféle megtorlást is javasoltak, a pénzmegvonástól a kizárásig. Halál a fasisztákra!

Azután pedig érkeztek a migránsok. Ma már – az első ijedelem elmúltával – nyugodtan elmondhatjuk hogy a migráció liberális megközelítésének okai főleg a roppant primitív módon felfogott demográfiai és gazdasági problémákban, valamint az ostoba, öngyilkosságig fajuló „humanizmusban” rejlenek. És így tökéletesen egybeesnek haladó liberálisok nézeteivel, akik el is kezdték hát szeretni a migránsokat, minket meg még jobban utálni, mivel megint másképpen láttuk a dolgot. Nincs ezeknek a libsiknek szerencséje velünk, na.

Hősünk számára mindez természetesen nem hozott változást, továbbra is lankadatlanul gyűlöl bennünket. Ami – azt hiszem – rendjén is van. Ha szeretne, az szörnyű lenne.

Facebook hozzászólások