Az alkalmatlanság gyengéd bája

Ahol ily módon csodálnak, ott az imádat tárgyát nem vertikálisan keresik,
hanem ugyanazon magasságban, szemtől szembe találják meg.
Peter Sloterdijk: A tömegek megvetése

Történt, hogy az ATV meghitt stúdiójában – ahol a plafon oly jól megépített, hogy még egyszer sem szakadt le – Tamás Gáspár Miklós, a vele barátkozni meghívottak körében kijelentette: „A képviseleti demokráciának vége – ez mindenütt nyilvánvaló.” A résztvevő libsi megmondóemberek, tökéletesen sokkirozva a bejelentéstől, zavartan, gyorsan másról kezdtek beszélni, nehogy TGM ki is fejtse a tétel bizonyítását. Miután az a ritka eset áll fenn, hogy egyetértünk a jeles pre-, poszt-, anarcho-marxistával, indíttatva érezzük magunkat, hogy némileg tömören kifejtsük a képviseleti demokrácia bukásának bizonyítékait és okait.

Itt vannak mindjárt a közvetlen bizonyítékok, hiszen elég csak körbetekinteni az európai vezetők illusztris seregén, amely a taxisofőrtől az alulképzett alkoholistáig az alkalmatlanok színes armadáját vonultatva fel igazolva, valami nagy baj van.

Baj van, mert Európa a taxióra előre-tekerést és a vodka árát meghaladó gondokkal küszködik.

Róma vesztét sem kizárólag a beözönlő barbárok okozták, hanem legalább annyira a vezetés alkalmatlansága is. Ha Hadrianopolisnál a gót seregek, nem a gyengekezű, kicsapongó és ostoba Valens csapataival, hanem Scipio, Marius, vagy Caesar vezette hadakkal találkoznak bizonyára másként alakul a birodalom – és az ismert világ – sorsa.

Fejétől büdösödik a hal.

A képviseleti demokrácia azon a sohasem bizonyított és a józan észnek tökéletesen ellentmondó tételen alapszik, hogy sok hülye együtt majd jó döntést fog hozni és okos, alkalmas embereket választ vezetőinek. Hogy miért tennének ilyet az örök rejtély előttem. Az újkori demokrácia – a francia forradalommal – például úgy indult, hogy minősített szadista elmebetegek garázdálkodtak éveken át, miközben végeérhetetlenül locsogtak a humanizmusról és az ártatlanok védelméről.

Jellemző módon ezek a gazemberek a mai napig példaképül szolgálnak a haladó értelmiség számára. Ám még a forradalmárok számára is elképzelhetetlennek tűnt, hogy mindenki rendelkezzen választójoggal. Amint a modernitás gondolkodói – Montesquieu-tól Kantig – sem gondoltak ilyesmit, érthető okokból.

Csak néhány világégéssel, forradalommal és több százmillió halottal később jutottunk el az általános választójogig, valamint hogy a demokrácia eredeti jellegének megfelelően ismét a korrupciót tegyük meg társadalmunk alapjául. És itt most nem Andre Badfriend, vagy az egyesült magyar baloldal korrupció fogalmára (korrupció az, amiből téged kihagytak) gondolunk, hanem arra, hogy a demokrácia – normál üzemmódban – a nép korrumpálásán alapszik.

Aki azt akarja, hogy megválasszák, annak jót kell tennie a néppel és hát vajon – materialista korunkban – mi jó a népnek? Nyilván a nyugdíjemelés és a garantált alapjövedelem. A demokrácia „aranykora”, a Periklészi Athén, például a déloszi szövetség hadipénztárának ellopásán alapult, ebből vásárolták meg a démosz egyetértését a politikusok, élükön a nagy Periklésszel, aki elsőként jött rá, hogy egyszerűbb megvesztegetni a népet, mint huzakodni vele.

Sajnos azonban minden pénz elfogy egyszer, így Athén tündöklésének is hirtelen vége szakadt.

Az elkapatott nép ugyanis hajlamos a neki juttatott megvesztegetést járandóságnak, jogos jussnak tekinteni, és ha az elmarad, úgyszintén jogosnak tekinti a vezetőség kardélre hányását.  Amitől pénz ugyan nem lesz, de legalább az „igazságérzet” kielégítésre kerül.

A képviseleti demokrácia másik problémája, – amint arra fentebb is utaltunk – az, kiket választ a nép és hogyan. Mert gondoljunk bele, hogy hogyan lehet egy taxisofőrből Bundeskanzler? Még a beltenyésztettségtől nyilvánvalóan kissé ütődött osztrákok között is váratlannak tűnő dolog ez. Nos úgy, az érvényes szabályok szerint a szépreményű ifjú elszegődik valami ifi-akárminek egy potens pártba és ott végigjárja a szamárlétrát. A plakát-ragasztástól a megvesztegetési pártpénzeken át a barátok elárulásáig. Ezen az úton válik tökéletes csirkefogóvá, aki immár alkalmas a legmagasabb posztok betöltésére is. Amit így megtanult, azt tudja azután kamatoztatni a választói érdekében, nyilván.

Ki máséba.

Meg kell értenünk, hogy ez nem ritka kivétel, hanem szabály, amely a szisztéma lényegéből fakad, mi több, egyenlő azzal. A „demokratikus politika” egyre mélyebbre nyúl a társadalom mélységes bugyraiba, hogy megtalálja igazi kifejezőit és szimbólumait. Senki sem gondolkodik ma már Nietzsche szavain, miszerint fennáll annak veszélye, hogy aki szörnyű dolgokon ment keresztül, maga is szörnyűvé válik. Az új évezredben az esélyek kiegyenlítése lefelé nivellál, mindaddig, míg elmosódik minden különbség a vezetők és a vezetettek között, a hülyeség pedig végre kielégülten elmerülhet önmaga szemléletében.