Az emlékezet furcsaságairól – avagy a velünk élő történelem

103

„Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”

Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin

Most, mikor e sorokat írom, november 7. van, kedd reggel. Szép későőszi nap, a fák, bokrok tarka, nyárbúcsúztató ruhájával, télre készülő madarakkal és várossal. Nekem eszem ágában sem lett volna ilyenkor a Nagy Októberiről írni, ha nem kerül elém egy bizonyos Tóth Csaba Tibor cikke, az immár Mérce névre hallgató kiadvány oldalain, melyben arról ír ez a szerencsétlen, hogy Ságvári Endre egy rendes ember volt. Elsősorban az éles elméjű szerző szerint azért, mert: „a szocializmus eszméje, még ha a bolsevizmusban diktatórikus formát is öltött, függetlenül a szovjetek rémtetteitől mégis a humanizmus gondolatának hordozója volt Európában.”

Zárójel. Ságvári mentegetésére azt az érvet találta ki a haladás – élén a törhetetlen szemüvegű Ungváry Krisztiánnal – hogy miután 1944-ben lelőtték, nem tudható mivé vált volna később. Így azután a kommunisták ezen dátum utáni áldásos tevékenységéért nem tehető felelőssé. Ez kétség kívül igaz, azonban ezek szerint egyrészt a kommunisták addig elkövetett bűneiért – melyek megszámlálhatatlanok – viszont igenis felelős, másrészt pedig ez az érvelés megerősíti ama sokak által, keserű történeti tapasztalatok alapján vallott tételt, miszerint: „Csak a halott kommunista a jó kommunista” – hiszen az már nem tud kárt tenni. Zárójel bezárva.

Ságvári dicsőítése kapcsán jutott eszembe a NOSZF és a szép kerek évfordulója.  (Fiatalabbak kedvéért: a NOSZF a Nagy Októberi Szocialista Forradalom közkedvelt kádárkori rövidítése, lusták voltak ugyanis minden mondatban leírni annak a hosszú nevét, amit dicsőítettek, mert egy dolog volt a forradalom nagyszerűsége, viszont egy másik a fárasztó kopácsolás az írógépen.) Hiszen, ha a szocialista eszme – bármi is az – a humanizmus hordozója, akkor az eszme megvalósulása maga a humanizmus. És valóban, a bolsevik puccs az első pillanattól bizonyította, hogy számára valóban első az ember – már az, akit le kell lőni.

E heroikus humanizmus mellett sajnos már nem tud tanúskodni az a 100 millió ember, akiket eltettek láb alól.

A nevezetes eseménnyel kapcsolatban egyébiránt semmi sem stimmel. Októberi, de novemberben ünneplik, az Auróra nem lőtt, a Téli palotát nem ostromolták, nem Lenin vezette, hanem Trockij és nem a „nép”, hanem maroknyi, németek által pénzelt csirkefogó lázadt fel. Ezzel együtt a NOSZF kihúzta a dugót a palackból, és nem egy dzsinn, hanem pokoli kísértetek egész hada mászott elő belőle.

Persze nekünk – hál’ Istennek – csak kisebbek és halványabbak jutottak, hiszen hol voltak Rákosi, Rajk és a többiek Leninhez, Sztálinhoz vagy Maóhoz képest. Nincs azonban szégyenkezni valónk, hiszen honfitársaink jócskán kivették a részüket a ’17-es oroszországi eseményekből. Jól ellátott ország vagyunk, mindenhová jutott egy magyarországi kommunista. Például Sztálin testőre egy fodrász volt a budapesti operából, akit Paukernek hívtak; sokáig húzta ez a derék ember, csak 37-ben végezték ki, mert azért a gazemberek sem élnek örökké. Még a cári család kivégzésében is – az ún. Meier-lista tanúsága szerint – 7 magyar vett részt.

A kommunizmus apologétái egyébként is folyamatos visszavonulásban vannak. Először Sztálintól hátráltak vissza Leninhez, majd – mikor már ő is vállalhatatlanná vált – egészen Marxig mentek vissza, és úgy érvelnek, hogy az „eszme” hibátlan, csak a megvalósításba csúsztak apróbb hibák.

Itt azután el is akadtak, hiszen nincs hová hátrálni.

Az „eszme” pedig azóta amorf módon beszivárgott a nyugati mindennapokba. Nem véletlenül ott, hiszen ők nem élték át a megvalósítás borzalmait, nem látták, hogy az igazságossága nem más, mint a terror és a diktatúra alatti egyenlőség, az egyenlő félelem, amely valóban nem nagyon ismer kivételeket. Kicsik, nagyok ugyanott végezték, ha a nevüket – többé-kevésbé véletlenül – kihúzták a diktátor kalapjából.

A tiszta „eszme” megvalósulása során – úgy mondják – a végrehajtók emberi gyengeségei okozták a katasztrófát. Értelmes ember persze tudja, hogy aki ilyen eszme szolgálatába áll, az eleve nem lehet jó ember. Vagy katasztrofálisan buta. A hasznos idióta ugyebár. És ugyanakkor az eszme képviselői, jól láthatóan, az emberi gyengeségek tekintetében, semmit sem változtak.

Mi sem bizonyítja ezt szebben, mint Szanyi kapitány esete, aki – bizonnyal több merészséget vett magához, mint amennyit a szervezete tünetmentesen elbírta volna – belerondított ’56 emlékébe. A lagymatag elhatárolódásoktól függetlenül, ne legyenek kétségeink, az eszme humanizmusának mai képviselői – akik mifelénk jórészt a régebbi gyilkosok fiai, unokái – mindannyian pontosan ugyanazt gondolják a dologról, mint a kapitány.

Csak most nem comme il faut ilyeneket mondani.

Elhatárolódtak hát, mert egy virtigli haladó, ha kellemetlen helyzetbe kerül akkor hazudik mint a vízfolyás. Reggel, délben és este – ahogyan azt a leghaladóbb megjegyezte.

Nem tudom mikor szabadulunk meg az „eszmétől”, ha megszabadulunk tőle egyáltalán. Azt pedig végképp nem tudom, hogy a követőitől mikor tudunk megszabadulni. A Nagy Októberi azonban többféle tanulsággal is szolgálhat nekünk. Részben megmutatja, hogy mekkora katasztrófát képes okozni egy maroknyi, mindenre elszánt, gátlástalanul kegyetlen gazember – számukra szerencsés történelmi körülmények között. Részben pedig arra tanít, hogy legyünk elutasítóak, ha valakik évezredes tradíciók tagadásában látják a jobbítás útját.

A jövő veszélyes. Legyünk óvatosak.