Az erőszakról

5
 

 

 

Si vis pacem, para bellum!
Ha békét akarsz, készülj a háborúra!
Gaius Julius Caesar

A minap Brüsszelben közösen lépett fel Angela Merkel és Francois Hollande francia elnök. Az államférfi és az államnő összesen mintegy 40 percig beszélt, majd válaszolt a kérdésekre is. Elképesztő, hogy ennyi idő alatt egyetlen gondolat sem tudott megszületni.

Két olyan ember, akikről azt gondolhatnánk, sokkalta többet tudnak Európa gondjairól és lehetőségeiről, mint mi halandók, semmi másra nem képes, mint visszaböfögni azokat a hülyeségeket, melyeket hónapok óta hallgatunk. Két unalmas, gondolattalan embert láttunk, ami nem baj, hiszen nem lehet mindenki okos és érdekfeszítő, az viszont már baj, hogy – végső soron – ők irányítják az egész EU-t.

El lehet mélázni azon, vajon az EU tette őket ilyenné, vagy ők és a hozzájuk hasonlóak tették ilyenné az EU-t. Valószínűleg mindkettő.

A közös ügyeket illető közbeszédben a „kell” szó dominál mostanában. Közös politika „kell”, el „kell” érni, hogy a migránsok Európán kívül maradjanak, és így tovább. Persze, a megvalósítás módja nélkül ez inkább úgy hangzik, hogy „jó lenne ha”, csakhogy ez így nem több mint jámbor óhaj és megvalósulásának esélye körülbelül akkora, mint Martin Schulz EU-parlamenti elnök érettségijének. Kicsi.

Európa politikai vezetői, érezhetően, körüljárnak valamit. Valamit, amit senkinek sem akaródzik néven nevezni. Ami körül a néha komikus, néha tragikus körtánc folyik, az nem más, mint a politika szent titka, az ultima ratio, az erőszak.

Az Európát uraló nemzetek történetét, alapvetően, a belső béke határozta meg az elmúlt 70 évben. Ennek megfelelően ki is alakult egyfajta béke-pszichózis a fejekben és a közbeszédben. Friedenskultur – ha tetszik. Ez pontosan azt jelenti, hogy az emberek – a józan ész és a történeti tapasztalat ellenére – elhitették magukkal, hogy az erőszak szükségtelen és rossz dolog, amit csak szélsőséges ideológiák fogadnak el, azok közül is természetesen csak a szélsőjobboldaliak, mert a szélsőbaloldaliak hasonló nézetei természetesen nem mások, mint a túlzásba vitt jóindulat sajnálatos, ám megbocsátható melléktermékei. Némiképpen furcsa és szemforgató dolognak tűnik persze ez a nagy erőszakmentesség ’68 kuka és autógyújtogató ifjaitól. De hát változnak az idők…

És egyébként is nagy és alapvető különbség van a haladó és a retrográd erőszak között, amely különbséget egyébként egyedül a haladó értelmiség képes érzékelni.

Csakhogy az élet nem hajókirándulás. Vannak bizonyos „kell”-ek melyeket ki kell kényszeríteni, mert egyszerűen nem megy másképpen. Ez az egész migráns-ügy pontosan ilyennek látszik. Mert hiába akarjuk mi Törökországban, vagy Jordániában tartani őket, ha ők nem akarják. Neki fognak indulni, és nincs semmiféle humánus módszer arra, hogy ott tartsák őket.

Márpedig ha több százezer embert kényszeríteni kell valamire, akkor ott vér fog folyni – vagy nem sikerül. Hiába akar az EU több pénzt adni, ha ők nem akarnak maradni. És lássuk be: miért is maradnának? Ha feltesszük, hogy a háború elől menekülnek, akkor láthatjuk, hogy a háború nem fog véget érni belátható időn belül, aki pedig jobban akar élni, azt biztosan nem a menekülttáborban képzeli el. Mert hát a menekülttábor unalmas.

Igaz, a kreatív mohamedán menekült tud szórakozásról gondoskodni ott is, úgymint nőkkel és gyerekekkel erőszakoskodás, vagy bandákba tömörülve verekedni a más vallásúakkal, de azért az nem az igazi.

Persze lehetséges és bőven belefér a hipokrita európai hátsógondolatokba, hogy az erőszakot meghagyjuk a törököknek, meg a Jordánoknak, azután kellően lehet majd szörnyülködni és tüntetni, hogy miket művelnek. Még az Amnesty International-t is rájuk engedhetik, meg a Sorost, aki aztán emberbaráti alapon csődbe juttatja Törökországot. Nincs jobb fegyver a nyílt társadalomért folytatott örök küzdelemben, mint egy humanista spekuláns. Őszintén szólva, gyanús ez nekem, mint bevándorlási hivatalnoknak a szír egyetemi professzor.

Csakhogy, tartok tőle, hogy ezt azok az országok is pontosan tudják, akiknek ezt a szerepet szánják és ezért beintenek.

Azt mondogatják, hogy majd jól visszaküldik azokat, akik nem kapnak letelepedési engedélyt. Mégis hogyan? Első körben 400 000 embert emlegetnek. Képzeljük el, hogy összegyűjtünk négyszázezer embert, akik eleve nem akarnak összegyűlni és még kevésbé hazamenni. Arról nem is beszélve, mikor a pakisztáni, afgán és líbiai szíreket is Szíriába akarják majd visszaküldeni, hiszen ők mondták, hogy onnan jöttek. Azt is láttuk, hogy ennél sokkal kisebb ügyekből is mi lett: könnygáz, gumibot, utcai harc. Ki gondolja azt, hogy erőszak nélkül sikerülhet ez a „kiutasítás”? Mit kell bevetnie a német, vagy a francia rendőrségnek, hogy ezek az emberek sorba álljanak és csendesen felszálljanak a repülőre, vagy hajóra, vagy akármire, ami majd visszaviszi őket oda, ahonnan egyszer már eljöttek – bárhol is legyen az – és ahol már semmijük sincs; főleg jövőjük.

Márpedig ha csak fenyegetőzünk, az semmit sem ér, már most is csak röhögnek rajtunk.

Félreértés ne essék, nem vagyok híve az erőszaknak. De azt sem tartom helyesnek, hogy pusztán elvi okokból elvessük. Ha az első bevándorlókkal lettünk volna erőszakosabbak, akkor most nem állna előttünk egy sokkal nagyobb erőszak veszélye. „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”. Hallgassunk a nagyszerű Julius Caesarra, mert nála senki nem tud többet a politika és az erőszak összefüggéséről.