Az ész csele

15

 

„A világtörténetben az emberek cselekedetei
még valami mást eredményeznek általában,
mint amit céloznak és elérnek, mint amit közvetlenül tudnak és akarnak.
Megvalósítják érdeküket; de ezzel még valami továbbit hoznak létre,
ami belsőleg szintén benne rejlik, de nem volt tudatukban és szándékukban.”
G W F Hegel: Történetfilozófia.

Kitűnő liberális barátom, valamelyik írásomra reagálva, hívott, mennék ki az állomásra, hogy saját szememmel lássam, mennyire esendőek, szánni valóak és – ami nagyon fontos – különbözőek a migránsok. Csupa egyéniség, eltérő szándék és akarat, kedély és viselkedés. Szándéka nyilvánvaló: ha meglátom ezt a sokféleséget, akkor nem veszem magamnak többé a bátorságot, hogy egységként, általánosságba beszéljek róluk. Roppant hízelgő és optimista gondolat feltételezni valami értelmiségi skriblerről, napjainkban, hogy a valóság hatására megváltoztatja a véleményét; mit ne mondjak: tanul. Ez a honi és nemzetközi gyakorlatban teljesen valószínűtlen, úgyhogy ezúton is köszönöm, hogy engem mégis ilyennek vél.

Van azonban egy probléma. Nem kell kimennem a pályaudvarra, tudom mindezt magamtól is. Egyáltalán nem hiszem, hogy a migránsok egyformák lennének és hogy éppen ezért tudom, hogy  szándékaik, képességeik is különbözőek. Még azt is elhiszem, hogy többségük, személy szerint, nem akar rosszat nekünk. Jobban akarnak élni és ez érthető és – mint minden ember – a könnyebb utat szeretnék választani.

Az, hogy mi itt, Európában, jobban élünk mint ők nem véletlen ugyanis. És nem, nem azért élünk jobban, mert bármit is elvettünk, vagy elraboltunk tőlük. A nyugat jóléte nem a harmadik világ szegénységén alapul. Mi, itt súlyosan megszenvedtünk, mi több megdolgoztunk ezért. Európa véres évszázadokat tud maga mögött. Háborúk, járványok, éhínségek, forradalmak váltogatták egymást, csak az elmúlt század produkált vagy százmillió halottat. Az ISIS, vagy bármely más elmebeteg banda a rózsaszín leányszoba álma Európa elmúlt pár százéves történetéhez képest. Mikor pedig éppen nem dúlt valami, akkor a nagyon nagy többség 14-16 órát dolgozott. Nem volt az oly régen, mikor tízéves gyerekek húzták szánon a szenet a bányákban, mert nekik kisebb lyukat kellett fúrni, mikor a kölkök a nappal együtt keltek, hogy az apjukkal menjenek dolgozni a mezőre, végkimerülésig.

A mai jólétünk az ő munkájukon és háborús holttesteiken nyugszik, nem a gyarmatok „kizsákmányolásán”. A gyarmatok nyersanyagai csak azért kellettek, hogy piszok-szürke gyárakban, gépies robottal a mérgező égbolt alatt, fegyvereket gyártsunk belőlük, amelyekkel egymást irthatjuk. Így lett a gyarmatok kincseiből ideggáz, atombomba, környezetszennyezés és gumikerék a csapatszállítókhoz.

Közbevetőleg jegyezném meg, hogy gondolkodott már azon valamelyik üdvözült migszolos, hogy ahány bevándorló, annyival több autó, légkondi, naptej és emisszió? Mert akik jönnek azok ezekre vágynak, ez a „jó élet” a szemükben. Vagy pár tízmillióval több vagy kevesebb nem számít? Az ökológiai lábnyomunk meg akkora lesz mint a jetié. Bár ha lerombolják ezt a civilizációt, az bizonyára jót tesz majd a biodiverzitásnak.

Nekünk, annak idején, nem volt hová menni. Akik elmenekültek a tengerentúlra, azok ugyanilyen vagy még ínszakasztóbb robottal találkoztak. Ott is dolgozni kellett. Mi viszont szociális ellátást, munkanélküli segélyt és kommunikációs tréninget ajánlunk nekik. (Utóbbit azért, hogy annyira mégse érezzék jól magukat.) Persze hogy jönni akarnak, a készre, őseink is mentek volna, de Atlantisz akkorra már elsüllyedt.

Azért nem kell kimennem megnézni őket, mert tudom, hogy az egyéni cselekedetek és szándékok káosza mögött – ahogyan a fent idézett Hegel is gondolta – szabályok húzódnak meg. „Megvalósítják érdeküket; de ezzel még valami továbbit hoznak létre” és ez a további, esetünkben, ennek a civilizációnak a bukását jelenti majd. Hajlamosak vagyunk annak, aki rosszat tesz/fog tenni nekünk, rosszindulatot tulajdonítani. Pedig nem szükséges. Ahogyan az egyének viselkedésében nem túl sok szabályosságot figyelhetünk meg, úgy, ellenkezőleg minél nagyobb a tömeg annál kiszámíthatóbb a viselkedése. Bármi is a szándékuk eredetileg, mikor idejönnek, majd egymás mellé költöznek a nyomornegyedekben, mecseteket építenek és bevezetik a saríját. Így lesz, mert így kell lennie. Ki ne szeretne az övéi között a megszokott hitek és szokások között élni? Emberi tulajdonság ez, nem kell rosszindulatúnak lenni hozzá, mi is így tennénk, ha odamennénk hozzájuk.

Itt van például Abdullah, ez a derék, komoly, afgán fiatalember, aki 3000 kilométerről érkezett Európa kapujához. Szorgalmas férfiú ő, éveken át őrizte a falu összes kecskéjét, esténként meg is itatta őket – sohasem volt panasz a munkájára. Mit akar ő? Semmi rosszat. Szép házat szeretne, benne négy vidám feleséget, akiknek szeme hívogatóan csillog a burkából, és akik hazavárják, hogy számos fiúgyerekkel ajándékozhassák meg. Szép nagy, csillogó mecsetet is szeretne, tüzes szavú imámokkal, hogy hirdessék Allah dicsőségét. Autót is szeretne, olyat, amilyet az amerikai katonák után maradt színes újságokban látott. Azt is szeretné, hogy nyugodt békés élete legyen, rendezett, így azután szeretné, ha Allah megbízható törvényei uralkodnának körülötte, annak rendje és módja szerint megköveznék a házasságtörőket, agyonvernék a buzikat – normális életet szeretne, na. Ki ítélhetné el ezért? Mikor elér az ígéret földjére, hamar belátja majd, hogy csak mi, európaiak állunk álmai megvalósulásának útjában, bűnös szokásainkkal, érthetetlen nyelvünkkel és felfoghatatlan gondolkodásunkkal. És – mivel komoly, tevékeny ember – jól meggyűlik majd a bajunk vele.

Nem megyek hát ki a pályaudvarra megnézni őket és nem csak azért, mert úgy gondolom, nem egyénileg számítanak, hanem mint tömeg. Azért sem megyek, mert még egyenként megkedvelném őket és ezt – a fentiek miatt, mindannyiunknak – el kéne kerülni.