Az ideológia kudarca

117

„Végül mindenféle program feleslegessé válik, hiszen a hatalomért folytatott harcban már csak útban van. A belé vetett hit csak a nagyapának vált dicsőségére; az unoka már csak a provincializmus jelét látja benne.” 

Oswald Spengler: A nyugat alkonya

Most, a sajnálatos októberi események után, mindenképpen szegényebbek lettünk egy illúzióval. Méghozzá azzal, hogy az ideológiai különbségek kizárják az ellenzéki együtt indulás sikerét. Mi, naiv lelkek, úgy gondoltuk, hogy az egymáshoz nem illő világfelfogások és az ebből fakadó konfliktusok majd szétfeszítik a kereteket, feloldhatatlan konfliktusok vezetnek, és az együttműködés kísérlete a szokásosnak mondható anyázásba fullad. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna.

Nem gondoltuk volna, hogy egy Jobbikos szavazni fog Gyurcsányra és fordítva. Nem hittük volna, hogy egy LMP-s szavaz arra az MSZP-re, amelyik eladta az egész országot, fillérekért a globális és egy cseppet sem környezetbarát tőkének. Márpedig – láthatóan – ez megtörtént.

Vajon miért?

A rövid magyarázat az, hogy az ideológiai különbségek kizárólag bennünket, ködös tekintetű értelmiségieket érdekelnek. A „népet” pedig, különösen azon részét, mely hajlamos idegi alapon szavazni, nagy ívben és magasról nem érdekli. Őszintén szólva, így utólag, el is gondolkodhatunk rajta, hogy miért is érdekelné? Hiszen az utóbbi években látott pálfordulások, váratlan megvilágosodások azt üzenik, hogy ezeknek semmi jelentősége sincs az ellenzéki pártok számára sem. Olyannyira, hogy a közös mézes bödön utáni vágy mára teljesen egy akolba terelte őket. Gyakorlatilag, a pártlogókon túl, semmi sincs már, ami megkülönböztetné őket egymástól. Mindannyian a klímahisztiből, buziságból, kriptokommunizmusból és indokolatlan morális felsőbbrendűségből összegyúrt zavaros valláspótlékot hirdetik – kifelé legalábbis. Az intellektuális divat nagy úr. 

Szerte a művelt nyugaton, a nagyvárosok szemétdombjain és sikátoraiban új, egyforma, uniformizált nép kerekedik. Meghökkentő módon „természetszeretőnek” nevezik magukat, holott élőhelyük a lehető legtávolabb esik attól, amit természetnek nevezünk. Védeni kívánják a növényeket és állatokat, miközben fogalmuk sincs azokról. Harcolnak a fákért, pedig képtelenek lennének két fajukat megkülönböztetni egymástól. Orvoshoz hordják elhízott kutyáikat, mert képtelenek megérteni, hogy az akkor is eszik, mikor már régen nem kéne, és időnként – bárhogy könyörög – a saját érdekében nem kéne neki enni adni.

A tudatlanság viszont agresszív elszántsággal párosul.

Ahogyan fentebb idézet Spengler megjósolta „A gazdaság privát hatalmai szabad utat követelnek a nagy vagyonok megszerzéséhez. Semmilyen törvényhozás nem állhat az útjukban. Ők akarnak törvényeket hozni a maguk érdekeinek megfelelően, és ehhez felhasználják a maguk teremtette eszközeiket, a demokráciát, a lefizetett pártokat.” A város fellázadt a vidék ellen, a szervetlen a szerves ellen, a lomb a gyökér ellen. Mert egy egyre mesterségesebb világban ez lehetséges, sőt, talán szükségszerű is.

A fejlett nyugatról pedig térítők indulnak el az elmaradott kelet irányába. Jól szervezettek, jól finanszírozottak és alaposan kiképzettek. Küldő szervezeteik kiválóan eligazodnak a globalitás világában és elrejtőznek, ha úgy diktálják érdekeik. Minden technikai lehetőség birtokában véleményüket akadály nélkül fejthetik ki, a propaganda legújabb kori eredményeinek és eszközeinek felhasználásával. Eszközök csak, természetesen. A nagy többségüknek – vélhetően – nem sok fogalma van róla, hogy kinek/minek érdekében dolgozik. A háttérben persze a gazdaság privát hatalmai – ahogyan Spengler nevezte őket – állnak. Ők adják a pénzt és a felületet a térítéshez, a többit pedig elintézik a hasznos idióták és a szórakoztatóipar konfekcionált álmai, a néger vikingekről, buzi királyfiakról és a világvégéről; ami kitűnően mutat a CGI-grafikákon.

Az ellenzéki pártok vezetőinek nyilatkozataiból is az tűnik ki, hogy a „nagy”, elméleti kérdésekben semmiféle vita nincs közöttük. Ennek okát – én legalábbis – sokáig abban láttam, hogy ezeket a kérdéseket a szőnyeg alá söpörték és egyszerűen nem beszéltek róluk. Tévedtem. Most már látom, hogy egyáltalán nem erről van szó.

Egészen egyszerűen nincs véleményük ilyen kérdésekről.

Számukra valószínűleg nem is léteznek ilyenek. Méghozzá azért, mert határozott véleményt alkotni valamiről nem praktikus. Csak a baj van belőle, a küzdelem, hogy utóbb hogyan tagadjuk le, amit azelőtt állítottunk. Sokkal észszerűbb, ha kerüljük az efféle témákat, már csak azért is, mert a legtöbbjüknek még a felvetéséhez sincsenek szellemileg felkészülve. 

Tévedtünk tehát, mikor azt hittük, hogy ezek a „nagy” kérdések majd szétfeszítik az „összefogás” kereteit. Nem feszítették szét, mert nem voltak. Az egyes ellenzéki pártok létét így természetesen semmi sem indokolja, a pártelitek egzisztenciális igényein túl. Ma már csak ezek a pártelitek állnak útjába ama folyamatnak, hogy az összefogás összeolvadássá váljon. Persze ne becsüljük le ennek súlyát. Az ellenzék számára most következik a próbatétel. Lett ugyanis egy darab ellenzéki polgármester, ám az őt támogató hat (vagy hány) pártnak majd meg kell egyeznie az alpolgármesterről, a bizottsági elnökökről és egyéb funkciókról. Sok pénzről van szó, elég csak a Lackner képviselő úr számításaira gondolni, melyeket sikerült kamerába mondania. Akinek nem sikerül pénzhez jutni, azokat otthagyják az embereik, megszűnnek, és ezt ők is jól tudják.

Ez még majd roppant szórakoztató lesz, tekintettel a bespájzolt videókra és hangfelvételekre. 

Nem mi választottuk, de együtt kell élnünk vele. Furcsa módon önmagunk ellen dolgozunk. Minél jobbá, élhetőbbé tesszük az országot, annál többen lesznek az ellenfeleink is. Annál többen költöznek majd ide mindenféle országokból. És minél kozmopolitábbá válnak nagyvárosaink, annál vonzóbbak lesznek, és saját ütődötteinken túl egyre több külföldit is el kell viselnünk. A gazdagodás tulajdonképpen veszélyes. 

Facebook hozzászólások