Batrachomyomachia

„Ama rettentő lármának
Kezdek leírásába,
Fegyverek mint ropogának
Mars szörnyű csatájába;”

Csokonay: Homerus Batrachomiomachiája vagy a Béka és egér-harc

A fenti című és vitatott eredetű költemény (egyesek szerint maga Homérosz, mások szerint halikarnasszoszi Pigres a szerző) úgy kezdődik, hogy a nagy hírű Morzsacsenő, aki „sarja a híres nagyszívű Tésztafalónak; apám ő, édesanyám meg Lisztbenyaló, lánysarja vezérlő Sonkafalónak” az egerek királya, találkozik a békák királyával és vízi utazást tesz a hátán. Ám egy siklókígyótól a breki megijed, a víz alá bukik és az egérkirály pedig megfullad. Ezért aztán vad háború robban ki az békák és az egerek között, melynek csak maga Zeusz tud véget vetni, bevetve a rákok seregét a békák segítségére.

Ez az elnevezés, a „békaegérharc” azóta is az értelmetlen és főképpen komikus csatát illeti, ami borzadály helyett nevetésre ingerli szemlélőjét. E nagyszerű ókori gúnyrajz jutott eszembe szemlélve az elmúlt napok média történéseit. A dolog úgy kezdődött, hogy Friderikusz Sándor – neves „TV-személyiség” és közbuzi – interjút adott az Index című kiadványnak, mert a nagyérdemű kíváncsi a mikrofonállvány véleményére is.

Definíció. „TV-személyiség” az, aki gyakran tűnik fel a képernyőkön és ezzel egészen elképesztő összegeket keres. A televíziós karrier csúcspontja az ún. „beszélgetős” műsor, ahol kérdéseket tesznek a fel a lámpalázzal küszködő alanynak. Többnyire a hülye kérdésre hülye válasz rendszer szerint működik a dolog, és előttem némileg rejtélyes, hogy az emberek miért kíváncsiak erre. Talán – gondolom – az össznépi kukkolási hajlam egyik megnyilvánulásával van dolgunk, a nézők abban reménykednek, hogy valami intim titkot tudnak meg az illetőről. A meg nem értés számomra itt is kezdődik: nagyon-nagyon kevés ember van akinek intim titkaira kíváncsi vagyok, sőt, egyenesen boldogabbnak gondolom magam ha például Rubin Réka magán- és közéletéről minél kevesebbet tudok. Az igazi öröm az lenne, ha magáról Rubin Rékáról – és a többiekről – egyáltalán nem tudnék. Definíció vége.

A mi Sanyink ebben az interjúban dehonesztáló megjegyzéseket tett néhány kollégájára, miközben – szokása szerint – teljesen el volt ájulva a saját nagyságától. Ő ugyanis tipikusan az az ember, akinek házioltárát a saját képe díszíti, gyertyákkal és füstölőkkel körítve, és ahányszor csak elébe járul, a földre veti magát a csodálattól. Számomra elképzelhetetlen, hogy hogyan képes saját nagyságát elviselni. Mondhatnánk persze közönségesen úgy is, hogy betegesen önimádó és nagyképű, amivel egyébként egyáltalán nem lóg ki a sorból. Az összes ilyen.

Az interjú apropója az volt, hogy Sanyi elhagyta a TV2-t, mert – mint mondja – annak hírműsora „Pukli István,  napokkal később az Együtt alelnöke, Juhász Péter üldözését és lejáratását szolgálta”. (Szerintem egyébként a két nevezett urat – akiket magam is tollhegyre tűztem már – nemigen kell lejáratni. Erről ők maguk, minden szavukkal és tettükkel a megfelelő színvonalon gondoskodnak.) Az interjúban kifejtette, hogy véleménye szerint a fentiek okán mindenkinek ott kéne hagynia a TV2-t, mert az ottani működés kollaborációnak számít a gonosz Orbánbasi rendszerével. Név szerint is megemlítette néhány kollégája nevét. Itt jegyezném meg, hogy a mi Sanyink eddig minden TV-t otthagyott már – némelyiket többször is – és a dolog hátterében valahogyan mindig pénzügyek álltak. Egészen pontosan az, hogy ő nem kapott annyit, amennyit szeretett volna. A viták során pedig csak úgy repkedtek a százmilliók.

A nyilatkozat hiba volt.

Kivívta ugyanis a magyar televíziózás másik óriásának, Havas Henriknek a rosszallását. Havas „Tanár Úr” szintúgy izgalmas és roppant jellegzetes figura. Önimádat tekintetében holtversenyben van Sanyival, ő is meg van győződve arról, hogy a fenekén megy keresztül az Egyenlítő. A televízión kívül abból él, hogy szerencsétlen, ostoba és hiszékeny ifjak pénzét szedi el, mondván, hogy „média ismeretekre” oktatja őket. Havas „Tanár Úr” egyáltalán nem fogta vissza magát. Szerinte Sanyi vagy hülye, vagy be volt rúgva, vagy mindkettő, mikor nyilatkozott, továbbá „soha egyetlen saját ötlete nem volt, aki annyira hülye, hogy papírról olvassa fel a mások által előre megírt kérdéseket, és dróton keresztül tájékoztatják arról, hogy éppen miről van szó, ez az ember osztja az észt!” Magam sem mondhattam volna szebben. Róla sem.

Azután sorra-rendre megszólaltak a többi érintettek is, akik többnyire ifjabbak a két előző úrnál, ezért munkásságuk homályba vész előttem. Nekem is lehet szerencsém. Minden esetre kikérik maguknak az inszinuációt, még hogy ők, pénzért… Ugyan már! Pénzért soha! Csakis az emberiség jobbításának szándékával. Önzetlenül.

Őszintén szólva annyira nem tudom sajnálni a résztvevőket, mert ha valaki azt veszi a fejébe, hogy „média-személyiség” lesz, az többnyire megérdemli a sorsát. A kereskedelmi médiában végzett munkát leginkább a pöcegödörben halászáshoz tudnám hasonlítani, mert annak eredménye hasonlít leginkább a kereskedelmi média műsorokra. A régi mondás szerint aki kurvának áll, ne csodálkozzon, ha szexuálisan molesztálni fogják. Ehhez még azt tehetnénk hozzá, hogy később pedig ne nevezze szűznek magát, mert még kétségbe vonják az igazmondását. Továbbá azt is, hogy van annak valami gyengéd bája, ha a bordélyházban az alkalmazottak lekurvázzák egymást.

A TV-csatornákról, ahol az urak tevékenykednek – tán helyesebb lenne a szinonim kanális szó használata – eldönthetetlen, vannak-e olyan kártékonyak, amennyire visszataszítóak. Kitartottak és hímringyók rázzák magukat ott, körülvéve beteg személyiségük mérgező kigőzölgésével, hogy mindenki lássa: nincsenek különb emberek. Nincsenek nagyok és nemesek és főképpen nincsenek tiszták – ne érezzetek hát bűntudatot azért, amilyenek vagytok! „Példaképeitek” pont olyanok mint ti – tanítják a nézőiknek. A villogó képernyőik előtt pedig a semmi bámulja önmagát. És nagyon elégedett a látvánnyal. Így folyik majd tovább a Batrachomyomachia, addig míg mindannyiunkért el nem jönnek a rákok:

„vasháttal, görbe karommal,
oldalvásthaladók, görbék, ollós-ajakúak,
kagylósbőrü, laposhátú, fényvállu, kifordult
lábu, kitártkaruak, méregetve szemük kebelükből,
nyolclábú, kétcsápu erősek”

A világvége gondolatában az a vigasztaló, hogy ennek is véget vet.