Belháború

175
 

 

 

„Öt török öt görögöt dögönyöz örökös örömök között.” 

Mondóka

Híre ment, hogy a szomszédos Ausztrisztánban, azon belül is Bécsben, utcai összecsapások történtek kurdok, antifák és törökök között. Na, nem kell valami amerikai álomra gondolni, lövöldözéssel, fosztogatással és más antirasszista megnyilvánulásokkal, hanem csak úgy, osztrákos slendriánsággal, mintegy imitálva a nagy példaképet. Kövek repültek, petárdák, üvegek, sőt – mint megtudtam – még egy rendőrkutya is megsebesült. Őt egyébként, a résztvevők közül egyedüliként, valóban sajnálom, nem csak azért, mert megsérült, hanem mert utána bizonyára nem engedték meg szegénynek, hogy jól megharapja a tettest, pedig biztosan jólesett volna. A feszítő kérdés már csak az, hogy miképpen kerülhetett erre sor a császárváros patinás utcáin.

Ha az okokat keressük, akkor minden bizonnyal a legfontosabb az a tény, hogy egyáltalán beengedték a küzdő feleket. Mert ugye, gondolhatunk bármit arról, hogy mit kellett volna tennie a rendőrségnek, az önkormányzatnak, vagy a fene tudja kinek, hogy megelőzze az összecsapásokat, az azonban biztos, ha nem engedik be a harcoló feleket, vagy szüleiket, akkor nem kerül sor a sajnálatos eseményekre.

Most ugyan azt mondják, hogy Bécs nem válhat Isztambullá, de ezt sokkal jobb lett volna hamarabb kitalálni és megvalósítani.

Azt hallom, hogy alapvetően azért tört ki a csetepaté, mert az YPJ nevezetű, női kurd harcosokból álló alakulat tagjai tüntetni akartak a nők elleni erőszak ellen. Hogy ezt miért pont Ausztriába tették, az rejtély. Abban az Ausztriában, melyet az utóbbi évtizedekben elért egy kulturális Anschluss, és a közéleti divatokat – köztük a nők elleni erőszak szlogenjét is – egytől egyig ismét a németektől veszik át. Csak régebben a Waffen SS volt divatban. A dolognak különös fénytörést kölcsönöz, hogy az erőszak ellen egy fegyveres női erőszakszervezet tiltakozik. Gondolom azért, hogy ellenfeleik azonnal tegyék le a fegyvert, adják meg magukat, nehogy a nők elleni erőszak eredendő bűnébe essenek. Ők lőhetnek, a férfiak viszont nem, mert az disznóság, ami benne is van az oly vágyott Isztambuli egyezményben. (Az „isztambuli” jelző itt sajátos árnyalatot kap)

Zárójel. Sajátos dolog, hogy a női fegyveres alakulatokat, a libsi sajtóban, időről időre „feministának” nevezik. Úgy tűnik a női egyenjogúság megköveteli, hogy a nők is részt vehessenek lövöldözésekben, mészárlásokban és más közel-keleti sporteseményekben. Nem tudom, a korai feministák valami ilyesmire gondoltak-e, mikor a férfiakkal azonos jogokat követeltek. Ha igen akkor annál rosszabb. Zárójel bezárva. 

Minden esetre a török radikálisok – akik itt gondosan „jobboldalinak” neveztetnek – ezt nem így gondolták és rátámadtak az amazonokra és a hasznos idiótaként velük tartó antifákra. Ezek között a radikálisok között szerepeltek a valaha volt Vona Gábor kedvencei, a szürke farkasokról elnevezett csapat tagjai is. (Gabeszről persze tudjuk, hogy azóta megváltozott, és ma már a vérszomjas tekintetű farkasok helyett a cuki kölyökvizslákkal tart.) Ők – úgy en bloc – terroristának tartják a kurdokat, és ütik őket, ahol érik. 

Az elfajuló konfliktus kapcsán – olvasom – a lapátfülű labanc (Kurz) bekérette a török nagykövetet is. Ez azért érdekes, mert azt az elterjedt álláspontot bizonyítja, hogy Törökország – mindenütt, ahol jelentős török kisebbség él, tehát egész Nyugat-Európában – közvetlenül beavatkozik az adott ország belügyeibe. A nyugaton élő törökök, Erdogan szultán egyetlen csettintésére, szétvernek bármit és bárkit.

Ami nem ment janicsárokkal, az úgy látszik megy a  „vendégmunkásokkal”.

(Na persze – bizonyos értelemben – már a janicsárok is „vendégmunkások” voltak). Szándékaik illusztrációjaként álljon itt egy rövid videó.

Ugye milyen cuki, az asszimiláció, a sokszínűség mellett elkötelezett derék török ifjakat látunk. Mi, ezekkel a rohadékokkal, 150 évig háborúskodtunk, többek között azért, hogy például a labancoknak ne kelljen.

Pedig – látjuk – nagyot tévedtünk, hiszen égető szükségük van rájuk.

Az történik, amit minden józanul gondolkodó ember előre tudott. A migránsok egyáltalán nem hagyják otthon a népszokásaikat, mint például az évezredes törzsi háborúkat. Sőt. Miután otthon nehéz dolog szélsőségesnek lenni, mert a másik szélsőséges visszalő, itt nálunk még hangosabbak lesznek. Nem lesznek ők „európaiak”, nem lesznek „toleránsak”, sőt az európaiak tunya, öngyilkos toleranciája okán, egyre szemtelenebbül követelik a „jogaikat” – amilyen például az utcai randalírozás.

Náluk, otthon úgy van, hogy a törökök gyűlölik a kurdokat, a kurdok a törököket, az arabok mindkettőjüket és egymást is, és mivel a Szovjetunió, majd Oroszország és az USA jól felfegyverezte őket, boldogan hódolnak a nemzeti sportnak: gyilkolják egymást. Mert – mint mondják tudós urak – ilyen a történelmük, és ezt nekem, nekünk meg kéne érteni. A különböző újságcikkekben a tudálékos újdondászok neki is állnak magyarázni a széles történelmi összefüggéseket – szigorúan a Wikipédia alapján. 

Én – megvallom őszintén – nem akarom megérteni őket, ugyanis az a véleményem, hogy semmi közöm hozzájuk, ezért nem is érdekelnek.

Tőlem otthon, a saját koszfészkeikben azt csinálnak, amit csak akarnak.

Ez az álláspont egészen addig tartható, amíg ide nem jönnek és itt is elkezdik. Ám ekkor sem megérteni kell őket, hanem kivágni, vagy ami még jobb: be sem engedni.