Canossa-járás

„Tragédiának nézed? nézd legott
Komédiának, s mulattatni fog.”

Madách: Az ember tragédiája

Az Úrnak 1077-dik esztendejében hideg, havas, esős volt a január az észak-itáliai Canossa várának környékén, mikor IV. Henrik a németek ura kíséretével a nevezett vár elé érkezett, hogy bűnbocsánatot nyerjen VII. Gergely pápától és visszatérhessen az egyház kebelébe, az egyházéba, melyet – a pápa szerint – szét akart zúzni. Három hideg, nedves napon át várakozott, vezekelt a vár kapuja előtt, mire a pápa fogadta és feloldozta az egyházi átok alól. Úgy tűnt ekkor, hogy az invesztitúra-háborút a pápa nyerte meg.

Onnan jutott eszembe e régi történet, hogy Manfred „Spitzenkandidat” Weber a Néppárt vezetője kiátkozta Orbánbasit az „Orbán Viktor kárt okozott az EPP-nek a megjegyzéseivel és az óriásplakát kampányával, ezért azt várom, hogy bocsánatot kérjen és leállítsa azt.” kezdetű enciklikájával (az anyaszentegyházból) a néppártból. Az exkommunikációt aztán mindenütt ki is hirdették a haladó sajtóban, hogy okuljunk belőle. Természetesen, mivel Manfred megbocsájtó természetű, még van visszaút, amennyiben bocsánatot kér indolens magatartásáért, mellyel az EPP tagjait „megsértette”. A nevezetes plakáton egyébként Juncker bizottsági elnök és Soros látható. Nem tudom, Weber szerint melyiküket szégyelli jobban a másik társaságát. További feltétel, hogy a CEU-t a keblére ölelje és maradásra bírja. (Már ha el akar menni egyáltalán.)

Ez megmozgatta a fantáziámat. Nem mindennapi dolog, hogy egy regnáló miniszterelnök, aki kétharmados többséget tudhat maga mögött hazájában, bocsánatkérésre „köteleznek”.

Úgy képzelem el a dolgot, hogy Orbánbasinak Che Guevarás pólóban, nyakában „I stand with CEU” feliratú táblával kell az EU parlamentben található, Horn Gyuláról elnevezett terem bejáratához járulnia és ott alázatosan várakoznia. A fejére pedig, hangulati elemként, némi hamut szór. A terem ajtaja mellett, emlékeztetendő névadójára, egy ízléses, skandináv típusú, pufajka-tartó állhat, stilizált dobtárassal, ennek tövében kell majd várnia. Mikor, hosszas várakozás után beengedik, lehajtott fejjel, földre szegezett tekintettel és „Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa!” kiáltással kell a spitzenkadidat-i trón elé járulnia és ott megvallani bűneit. Ekkor – ha úgy találják, hogy bűnbánata őszinte – megbocsátanak neki és kegyesen megengedik, hogy a fideszesek Weberre szavazzanak a bizottság elnökének választásán.

Tanulságos pillanat lesz.

A többi már roppant egyszerű. A fideszes képviselőknek ezen túl nincs más dolguk, mint figyelni, hogy a parlamentben Ujhelyi képviselő kire/mire szavaz és követniük kell őt ebben, a kereszténydemokrácia nagyobb dicsőségére. Ha így tesznek, kivívják Weber helyeslését és egy boldog kor köszönt be mindannyiunk számára.

Félre téve az alantas viccelődést, az egész dolog a Néppárt részéről nem szól másról, mint pénzről és hatalomról. Weber egész életében politikus volt, ebből él. Amint parlamentben lébecoló politikai hullák szintén. Nyilvánvaló, hogy karrierje megkoronázása lenne a Bizottság elnöki tisztje. Ki ne vágyna rá, hogy rengeteg pénzért ne kelljen semmi értelmeset csinálni, hiszen – gondolhatja – ha csak kevesebbet iszik nyilvánosan, mint Juncker, már jobb elnök lenne.

Az EU parlament egész eddigi története ezt a mentalitást igazolja.

Mármost ahhoz, hogy Weber elnök legyen, a néppárti szavazatok nem elegendőek. Valamiféle megegyezésre kell jutnia a zöldekkel, liberálisokkal, szocialistákkal, hiszen a többiek, az „euroszkeptikusok” már régóta anatéma alatt állnak, ha Orbánnal nem, akkor velük még úgyse. Úgy véli tehát, hogy gesztust/gesztusokat kell tennie nekik, és miután a magyar miniszterelnök univerzális mumus az európai libsizmus számára, az ő beáldozása hozzá hajlítja majd a balliberális szíveket.

A probléma azonban az, hogy ami eddig volt az EU-politizálásban, az nem mehet tovább. Na, nem azért, mert a résztvevők beleuntak – a jól fizetett semmittevést nem tudják megunni – hanem mert olyan problémák tornyosulnak előttünk, melyeket a valóságban is meg kell oldani. Ha arra várunk, hogy a probléma megoldja saját magát akkor nagyon pórul járhatunk.

Eddig szinte az egész EU a problémák mágikus megoldását akarta. A mágikus itt azt jelenti, hogy varázsszavakat olvastak a gondokra – ezek közül az egyik legszebb a „közös európai megoldás” –, majd felvették a fizetésüket és hinni látszottak, hogy ez elég. 2015-ig ez, nagyjából elég is volt, igaz csinálhattak volna valami hasznosat is a pénzükért, de legalább nem ártottak sokat.

Ez viszonylag jó eredmény egy politikai elfekvő ápoltjaitól.

Ám 2015-ben, minden elmulasztott előrelátás, minden meg nem gondolt gondolat egyszerre állt bosszút rajtuk. És az még csak hagyján, hogy rajtuk – ők meg is érdemelték –, hanem rajtunk is, akik viszont nem. Véget értek a boldog békeévek. Nehéz idők jönnek és ilyenkor a szokásos semmitevés, a mágikus szavak már mit sem érnek. Az Európa, e fecsegésből emelt katedrális, kénytelen lesz új gondolatokkal megbarátkozni. Weber, vagy bárki más akit megválasztanak, megpróbálhatja ugyanolyan békés semmitevésben végiginni a ciklusát, mint Juncker, csakhogy akkor, a végére, nem biztos, hogy marad az EU-ból valami. Mert, ha majd a nyilvánvalóan teljesen hülye Ralph Brinkhaus – aki vicces módon a Kereszténydemokrata Unió (CDU) és a Bajor Keresztényszociális Unió frakcióvezetője – víziója valóra válik és mohamedán kancellárja lesz Németországnak, akkor nekünk nyilván nem marad más lehetőségünk, mint kilépni ebből az egészből.