Lebuktam

58

„Megvallattak, hogy vérzett a húsunk.
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik föl-le futkosunk
és messzenézünk cellánk szögletén.”

József Attila: Lebukott

Bevallom, késő délután, esténként már nem nagyon dolgozom. Bogaras vénemberként ragaszkodom a szokásaimhoz, ilyenkor olvasni szoktam, sőt, néhány pohár bort is megiszom. A számítógépben bujkáló elektronokat pedig békén hagyom. Mit nekem a világ! Tegnap is pontosan ezt tettem. Pár napja úgy éreztem, ideje újra elolvasni Thomas Mann „József és testvérei” című könyvét. Ezt én, úgy 3-4 évente, újra a kezembe veszem, és koromnál fogva már bele se merek gondolni hanyadjára olvasom el. Nos, tegnap este, ki tudja miért, mégis úgy döntöttem – miután Józsefet az ötödik fejezetben bedobták a kútba testvérei – hogy mégis vetek egy pillantást Cukorhegyi világára. Nem sikerült.

A saját oldalamra tévedve újra be kellett jelentkezni és a következő felirat fogadott: „Ez a bejegyzés nem felel meg a gyűlöletbeszéddel kapcsolatos közösségi alapelveinknek”. Hivatkozásul egy több mint egy esztendővel ezelőtti, „Buzi-e vagy?” című bejegyzésemet hozták fel.

Cukorhegyi malmai lassan őrölnek.

Ebben az írásban arról elmélkedek, hogy miért előny az egy migráns számára az, hogy buzi, illetve miképpen lehet(etlen) ennek megállapítása, amennyiben ő annak vallja magát. Továbbá hangot adtam azon véleményemnek, hogy buzikkal roppant jól állunk, és nem értem, miért kell még importálni is őket, hiszen importálni azt szoktuk, amivel nem tudjuk magunkat kellően ellátni. Buzihiány pedig nincs, ezt kijelenthetjük.

A gondolatrendőrség már többször kifogásolta irományaim tartalmát, ám ezen esetekben csak odáig fajult a helyzet, hogy csak magát a kifogásolt bejegyzést tiltották ki a cukorhegyi-galaxisból. Most szintet léptek és az egész virtuális lényt – aki mögé bújni szoktam – kitették.

Most aztán el kell döntsem: örüljek, vagy szomorkodjak efölött.

A dolog megértéséhez hozzátartozik, hogy amíg nem a Pesti Srácok.hu-t terheltem az agymenéseimmel, tudtam ugyan a Facebook létezéséről, ám azt kifejezetten marhaságnak gondoltam és távol is tartottam magamat tőle. Mikor ide kezdtem írogatni, akkor merült fel, hogy – az olvasottság növelése céljából – Facebook profilt kéne csinálni, ahonnan a gyanútlan olvasó a blogomra téved. Így lettem botcsinálta „felhasználó”.

Cukorhegyivel töltött éveim sok furcsa, felemás élménnyel ajándékoztak meg. Egyfelől megerősödött abbéli meggyőződésem, hogy a világ egy nagy és rosszul vezetett tébolyda, ahol mára az ápoltak vették át a hatalmat, másfelől sok érdekes gondolattal is találkoztam és tagadhatatlanul a mindennapjaim részévé vált.

Mindezzel azért untattam a nyájas olvasót, hogy lássa: még egy magamfajta vonakodó szkeptikus is valamiképpen a hatása alá kerül, rabjává válik az információs forgószélnek, és meghökken, mikor kizárják annak egy részéből. Különösen, ha így zárják ki. Nem csak én jártam így, hanem hasonszőrű tollforgató barátaim is, és ezzel kapcsolatban nem tudok másra gondolni, minthogy Cukorhegyi és magyar anyanyelvű alkalmazottai teljes erőből beszálltak az EP-választások küzdelmeibe, ezért aztán elhallgattatnak mindenkit, akit csak tudnak.

A cenzúra mindig csúf dolog, különösen, ha a szólás-és gondolatszabadság jegyében követik el.

A Facebook egy teljes cenzori hivatalt épített ki, melyet – a teljesség kedvéért – egy önkéntes besúgóhálózat lát el tennivalóval; a baloldali tradícióknak megfelelően. Nevezhetnénk tán a besúgóhálózatot III/Facebooknak, hogy stílszerű legyen. A hivatalos magyarázat szerint ezt bizonyos obskúrus kisebbségek érdekében teszi, hogy azok ne találkozzanak számukra kedvezőtlen vagy sértő véleményekkel. Hogy az ő véleményük engem mennyire sért az természetesen mellékes. Ezen kisebbségek száma aztán exponenciálisan nő, és a dolog odatart, hogy bármit, vagy az ellenkezőjét mondjuk is, valakit biztosan sérteni fog.

A legjobb, ha befogjuk a szánkat.

Különösen visszatetsző ez a gyakorlat akkor, mikor sorra derülnek ki mindenféle disznóságok a személyes adatok ipari méretekben folytatott kereskedelméről, a magát az erkölcs bajnokának állító szervezetről. Cukorhegyi az ideáltipikus libsi. Miközben ideológiai maszlaggal etet bennünket, azonközben ki is rabol, mert egy dolog a haladás ügye, a másik meg az üzlet. Ebben a felállásban nekünk a nyáladzó idióta szerepe jut, aki elragadtatva nézi a transznemű csillámpónikról szóló bejegyzéseket és közben fizet; és ennek lehetősége mély gyönyörrel tölti el.  

Mindenesetre, ezentúl, aki kíváncsi a véleményemre, annak közvetlenül a blogon, illetve a Pesti Srácokon kell kereskednie. Remélem, nem ez veszi el a kedvüket!

Facebook hozzászólások