Carmen, a cafka

66

„Ezért lettem becstelen, gyáva,
Ezért rontottál meg tehát,
Hogy ez ember karján, te céda,
Kacagd és gúnyold szívemet”

Bizet: Carmen

Jókora botrány kerekedett a minap a firenzei operaház Carmen előadásából. A darab rendezője, Leo Muscato – állítólag a nők elleni erőszak felett érzett elkeseredésében – megváltoztatta a népszerű opera befejezését.

Az eredeti szövegkönyvben a féltékeny, elkeseredett José ledöfi Carment. Ez azonban így egy aljas, ciszheteró, patriarchális cselekedet, és mint ilyen kerülendő. Az új, nőbarát megközelítésben a dolog fordítva történik és Carmen lelövi a féltékenységtől agresszívvé vált Josét. Mert az nyilván sokkal jobb, ha egy nő lő le egy férfit, mint fordítva.

A hír körbejárta a médiát, mindenki a saját álláspontja szerint reagált is rá. Azt nem tudjuk, hogy a tiltakozók között voltak-e nők is, vagy ez egy patriarchális előadás volt.

De az operaház eléggé el nem ítélhető közönsége például fütyüléssel.

Egyébként, szerintem semmi komolyabb dolgot nem kell sejteni az ügy mögött, az opera úgy gondolta feldobja egy kissé, trendivé teszi, a nem túl eredeti darabválasztást. Hogy aztán ettől többen fizették ki a borsos árú jegyeket, vagy sem azt nem tudjuk. Én rádobtam volna a belépőkre egy kis feminista felárat is.

Mindenesetre a dolog lecsengett és mi – amint rengeteg más marhaság kapcsán is – szépen napirendre tértünk felette. Én sem foglalkoznék vele, a tíz perc világhír már elmúlt, ám azt látom, hogy egyetlen kommentár sem foglalkozott az ügy tényleges jelentésével, a fordulattal, ami a történet tanulságában esik. Utánlövés, nem utánlövés – papírra vetem azt, ami nekem erről először eszembe jutott.

Ehhez szükséges, hogy megismerjük az opera szövegkönyvében leírt történetet. (Nyugodjanak meg, semmiképpen sem fogok énekelni.) Az eredeti szövegkönyv Prosper Mérimée hasonló című regényéből íródott és a következőképpen szól:

  1. felvonás

Itt megismerkedünk a két főhőssel, don José Lizzarabengoa tizedessel, (ígérem, ezt a nevet így többé nem írom le, de amúgy, olvasás közben, nem is kell kiejteni) és Carmennel a dohánygyár csinos, kisebbségi munkavállalójával, továbbá a szép és ártatlan Micaelával, aki titokba szerelmes a nyalka káplárba. Carmen kacérkodik egy kicsit Joséval, majd később a heves természetű kisebbségi leányzó, némi munkahelyi szóváltás után, hirtelen felindulásában megkéseli egyik kolléganőjét. Mert ő ilyen. Letartóztatják, ám rábeszéli az elbűvölt Josét, hogy engedje el. Így el is menekül, a katonát pedig kirúgják és lecsukják.

  1. felvonás

Ez a felvonás egy, a csempészek és más kétes egzisztenciák által frekventált kocsmában zajlik, ahol a főhősnő láthatóan törzsvendég. Mindeközben megismerkedünk Escamillóval, a torreádorral is, aki szintén beleszeret Carmenbe. Láthatóan a leányzót sem hagyja közömbösen a délceg bikanyuvasztó, aki, nem mellesleg, bizonyára jól is keres. Carmen láthatóan kitűnő viszonyt ápol a csempészekkel, és ráveszi a rossz társaságba keveredett Josét, akit közben elengedtek a börtönből, hogy tartsanak ezekkel a derék emberekkel. Elvégre csempészni jó. José azonban rosszat sejt.

  1. felvonás

Mindannyian elmennek a bikaviadalra, ahol is mindenki egy emberként szerelmes Carmenbe. Tán még a bika is, de őt leszúrják. Itt azután Carmen végleg kikosarazza Josét a marhagondozó kedvéért. José így elveszti a tiszta szívű Micaelát, szerelmét, a munkáját és minden egyebet. Bűnöző lesz és üldözött. Mindezt egy nőszemély miatt. És bár mind azt éneklik, hogy „Fel torreádor öld meg a bikát!”, az eredeti szövegkönyv szerint ekkor, a történtek által frappírozva, José nem a bikát, hanem élete megrontóját döfi le. Tragikus. De legalább nem énekelnek többet.

Eddig a történet.

Ugyebár a demokratikus jogállamba vetett szenvedélyes hitünk elítéli ugyan az önbíráskodást, de azért meg tudjuk érteni a derék ex-káplár indulatát. Vele ugyanis alaposan kibabrált a nevezett leányzó. Visszaélve elvakult szerelmével, tönkretette őt. Úgy erkölcsileg, mint szakmailag. Ott áll kisemmizve, a törvénytől üldözve, és aki miatt ez történt vele, az éppen nyaralni készül a jól kereső marhanyuvasztóval. Ugye viszketni kezd az ember tenyere, és hát ha pont kés van benne… Amúgy Carmen nem szólhat egy szót se: mint tudjuk ő is szeret bicskázni. Megszületik a tragikus katarzis: Carmen meghal, Josét pedig feltehetően felakasztják. Bár az is lehet, hogy – Carmen útmutatása alapján – felcsap csempésznek és elégedett, boldog rablógyilkos lesz belőle. Ezt nem tudhatjuk.

Az új feminista befejezés szerint viszont Carmen mindezeket a disznóságokat megcsinálja szegény Joséval, majd, mindennek a tetejébe még le is lövi. Aztán nyilván elutaznak Escamillóval a Bahamákra és ott pihenik ki az izgalmakat.

Így lesz Carmenből igazi cafka.

Most egy olyan fogalomhoz kell fordulnom, amitől a haladó, posztmodern művészeket és műkritikusokat kiveri a hideg verejték. A mű mondanivalójáról kell néhány szót ejtenünk. Valaha, egy boldogabb időben hittek abban – én ma is hiszek – hogy minden művészeti alkotásban van valami megragadható, nem tárgyiasult jelenlét, amit „mondanivalónak” neveztek. Hittek abban, hogy a jó és a rossz – ha máshol nem – a művészetekben elnyeri méltó büntetését.

Ez az új, „modern” befejezés pedig azt sugallja: a rossz győz, csak azért, mert történetesen nő.

Ha III. Richárd például buzi, akkor találna egy lovat a végén. Hát ezt én nem veszem be. A jó, jó, a rossz pedig rossz, bármilyen társadalmi csoporthoz tartozzék is. „Az >>áruló<< írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujja mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a csillagra.” – írja Babits. Hát így valahogy.

Facebook hozzászólások