Ébredés

41

„De bár a Logosz közös, úgy él a sok ember, mintha külön gondolkozása volna.”

Hérakleitosz

Az idősebb Plinius meséli el a két híres görög festő, Zeuxis és Parrhasius versengését, akik a mesterségbeli tudásuk tökéletességét mérték össze. Zeuxis szőlőfürtöket festett, melyek oly élethűek voltak, hogy a madarak rászálltak és csipegetni akartak belőle. Parrhasius képét egy függöny takarta, és mikor a sikertől bódult Zeuxis felszólította, húzza félre a függönyt, hadd lássa képet, kiderült: a függöny volt maga a festmény. Zeuxis pedig elismerte vereségét, hiszen ő csak a madarakat tudta becsapni, míg ellenfele őt magát. Egy ember becsapása minden bizonnyal nagyobb teljesítmény, mint egy madáré.

Olvasom, ahogy az ellenzékről, a politikáról, a magyarokról vallott véleményével Vajda Mihály kísérletet tesz a valóságot takaró függöny elhúzására, ám itt is kiderül: maga a függöny is illúzió csupán, mögötte nem a valóság van, hanem a közömbös, unalmas, és főképpen semmitmondó szürke vászon.

Nekem alapvetően tetszett az interjú. Mindenek előtt az tetszett, hogy Vajda – ellentétben a haladó állásponttal – elfogadni látszik olyan fogalmakat, mint a néplélek. Ennek beismerése az a mondat, melyben a mai kormányt, kormányzást úgy ítéli meg, hogy „Olyan országban élünk, amely néhány kanyar után visszatalált önmagához.” Ha csak egy pillanatig eltűnődünk ezen a mondaton, láthatjuk, a jeles filozóf szerint országunk, a nép immár önmagára talált, ami azt jelenti, hogy eleddig, a háború elvesztése után és a rendszerváltozás kezdeti éveiben ez nem így volt.

Önmagában szentségtörés, hogy valami nehezen megfogható néplélekről beszél, ami a történelem során mutatja meg magát. Hisz emlékezzünk az SZDSZ legkártékonyabb korában nemhogy a néplélek létét kétségbe vonták, hanem az is, hogy létezik-e egyáltalán olyan, mint „magyar”? Az hogy a libsizmus igyekezetei a nép átnevelésére elbuktak, egy más helyen így foglalja össze: „Nehéz a történelmi mentalitásnak ellenállni.” Mi több: „A lakosságot kellene meggyőzni arról, hogy ez nem jó. De mit tegyünk, ha az embereknek ez a jó?

Elismeri azt is, hogy „Budapestet még mindig jellemzi valamiféle nyugatias attitűd. … Nem mellékesen Budapest >>judapest<<, nem értheti a nemzet lelkét.” Milyen igaz. Tehát szerinte (szerintem is) Budapest valamiképpen más, mint az ország többi része, ahogyan megvetően nevezik: a „vidék”. Bizonyítéknak – Vajda szavain túl – elegendő, ha megnézzük a `90 utáni választási eredményeket.

Mindezeket figyelembe véve, ő is úgy látja, hogy a „rendszert” csak valami külső erőhatás képes megbuktatni. „Úgy látom, hogy a rendszer bukásának feltétele egy megrázó kataklizma, egy válság vagy egy gazdasági összeomlás lenne.

Ez az ábránd, a külső hatásokról, melyek „elsöprik” majd a „rendszert”, a honi libsizmus szent Grálja.

Mindegy mi lesz az, gazdasági válság, háború, aszteroida vagy űrlények inváziója, csak jönne már. Katarzisra vágynak. Pusztuljon minden, csak a kormány is pusztuljon vele. Csakhogy Vajda felteszi azt a jogos kérdést, hogy „És ki akarna ilyesmit látni?” Vajon megéri-e az ilyen eseményekkel járó tengernyi szenvedés és egyéni tragédia a jobboldal bukását? Ő is úgy látja, hogy nem.

Már az önéletrajzi kötetében is feltűnt, hogy Vajda tiszteletre méltó módon őszinte. Már csak ezért is megérdemli, hogy figyeljünk rá. Például végig érezzük az interjút készítő libsi médiamunkás (valami Buják nevezetű ember) izzadságszagú erőlködését, hogy néhány igazán dehonesztáló jelzőt csikarjon ki az interjúalanyból Orbánbasi rendszerével kapcsolatban. Ő azonban, logikailag konzisztens módon, ellenáll ennek, hiszen hogyan lehetne csúf jelzőkkel illetni azt, ami „ az embereknek ez a jó”? Megteszi azt is, amit haladó írástudó ritkán követ el. Kétségei vannak a saját igazát illetően. „De valószínűleg katasztrófa lesz. Vagy lehet. Vagy úgy néz ki. Nem tudom. Tulajdonképpen semmit sem tudok.” Bölcs és őszinte szavak a libsi mindentudás hangorkánjában.

És most arról a bizonyos függönyről.

Ami mindenkinek szemet szúrt, az a magyarok jellemzésére használt jelző: a „jobbágymentalitás”. Persze ez még mindig jobb, mint az eszmetársai által használt „moslékzabáló”, vagy „genetikusan alattvaló”. Vajda ezzel szembe állítja a „nyugatosodás” közelebbről meg nem nevezett vágyát, mely őt és a haladó értelmiséget mozgatja. Csakhogy – saját logikája szerint – ez nem más, mint eltávolodás a magyar hagyományoktól, sőt, magától a magyar gondolkodásmódtól is. Amit ő láthatóan vállal is.

Mert lappang itt a háttérben egy kínosan kerülgetett kérdés, amit senkinek sem akaródzik felvetni, hisz magára húzza az antiszemitizmus vádját. Vajda a „Szög a zsákból” című életrajzi kötetében meglehetősen kendőzetlenül beszél róla, hogy a honi haladás képviselőinek nagyobb része zsidó. Még azt is állítja, hogy ezt ő valakiről ránéztéből meg tudja állapítani. Kimondva, kimondatlanul állítja: ennek a nyugatosodásnak – magyar néplélekkel szemben – ők a zászlóvivői. Mert ők másképpen látják a valós és a kívánatos dolgokat is. Ezt a különállást a kitűnő – amúgy zsidó – Alain Finkielkraut „turista életszemléletnek” nevezte. Valahol itt van a kutya elásva; ez az a szög, ami kibújik a zsákból.

A „jobbágymentalitás” nem más, mint egy ezer éve egy országban élő, egy nyelvet beszélő, letelepedett nép természetes vágya a rend után, ami lehetővé teszi az életet.

Az élet nem turista utazás.

Az elődökért és az utódokért vállalt felelősség adja meg a súlyát és sokszor a tragédiáját is. Lehet kalandos ugyan, ám mégsem kaland. Megszabott, változhatatlan rend szerint halad és a végén valami ismeretlen, felfoghatatlan vár. Az emberek úgy tudják, csak itt találhatják meg a boldogságukat, ehhez pedig biztonságra és kiszámíthatóságra van szükségük. A racionális normalitás jobbágyai, ha tetszik. A festett függöny mögött a szürke vászon: az ez ellen való lázadás kilátástalan hiábavalósága.

Facebook hozzászólások