Egy deathmatch margójára (2. rész)

 

We killed the wrong pig. (Nem a megfelelő disznót vágtuk le.) Winston Churchill

A fenti dodonai mondatot Churchill mondta az angol alsóházban, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugati hatalmak nem hajlandóak az oroszok ellen fordulva folytatni a háborút. Ez lehetővé tette, hogy az oroszok – tengernyi vér és szenvedés árán – konszolidálják hatalmukat Kelet-Európában. Az ötvenes évek elejére mindenütt megbízható tömeggyilkos hazaárulók álltak a Szovjet befolyási övezet államainak élén, moszkvai kiképzéssel és erkölcsökkel felruházva – kitört hát a hidegháború. George C. Marshall tábornok, volt amerikai vezérkari főnök nevéhez fűzik azt a megjegyzést, hogy a III. világháborút helyi háborúk formájában fogják megvívni és minden jel arra utal, hogy igaza volt.

Itt vesszük fel a mese fonalát.

1945 és 1975 között lezajlott a gyarmati rendszer teljes felbomlása, a II. világháborúban kivérzett, gazdaságilag megroggyant gyarmattartó országok kivonultak volt birodalmuk területéről. Vákuum alakult ki és tudjuk, a nagyhatalmak természete, hogy az ilyen vákuumba behatoljanak. A folyamatot Amerika is támogatta, remélve, hogy saját befolyása alá vonhatja az új államokat. Ez egy darabig sikeresnek is tűnt, azonban az ’50-es évek második felében megjelent a Szovjetunió is a nemzetközi porondon és nekilátott a maga oldalára állítani az 1955-ben Bandungban magukat „el nem kötelezett”-nek nyilvánított országokat. A harmadik világ a nagyhatalmak játszóterévé vált. A Szovjetunió, Kubán keresztül közvetlenül, katonailag is beavatkozott az afrikai belháborúkba. (Kihasználva Kuba azon adottságát, hogy a kubaiak jórészt négerek és karibiak, így őket nem lehetett „fehér” imperializmussal vádolni.) ezt persze megtette Amerika is, neki azonban – demokrácia lévén – ez nehezebben ment.

Közben a szemben álló hatalmak elárasztották fegyverekkel a harmadik világbeli szövetségeseiket.

A volt gyarmatok „demokratikus” vezetőinek hihetetlen vonzalma volt a katonai rangokhoz. Csupa tábornagy, vezértábornok, főtábornok, mindenütt hófehér egyenruhák, rojtos váll lapok, aranyzsinórok és felvonulások síppal, dobbal, nádi hegedűvel. Megvesztek a modern fegyverekért, melyeket aztán többnyire saját népükön próbáltak ki.

Nem történt más, mint hogy a harmadik világ népei felkészületlenek voltak a modern kor kihívásaira. A gyorstüzelő fegyverek, rakéták, repülőgépek korában a hagyományos, európai szemmel inkább sporteseményként felfogható, törzsi háborúk iszonyatosan pusztítóakká váltak, amit a régi szép lándzsás-pajzsos időkben meglehetett úszni néhány halottal, kivert fogakkal és lila foltokkal – most ezrek életét követelték.

A volt gyarmatok jórészt még ma is azt az infrastruktúrát használják, amit „kizsákmányolóik” építettek, ám a gazdaság összeomlott a szakértelem hiánya és az egymást követő vérengzések hatására. Ha volt bűne a „fehéreknek”, akkor az az volt, hogy „demokratikus” államokat akartak faragni olyan népekből, melyek nem értették ennek a szónak a jelentését. Vallásos buzgalommal írtak alkotmányokat a gyarmatok számára, melyek aztán a kivonulás másnapján érvényüket veszítették. Tették mindezt azért, mert maguk is vallásosan hittek az alkotmány hatalmában és nem értették, hogy az nem más a bennszülöttek számára, mint egy darab papír érthetetlen szavakkal teleírva.

Mindeközben folyt egy már régen megkezdett háború, melyet a KGB folytatott az európai és amerikai baloldali értelmiségiek lelkéért. Erről szól Stephen Koch Kettős szerepben című remek könyve. Moszkva már a két háború között megvásárolta a vezető baloldali értelmiségiek lelkes szimpátiáját. Melyikét mivel. Volt akit pénzzel, volt akit hízelgéssel, de akár a KGB kiképezte ribancokkal is. Mire a hidegháború kitör, a terep már elő van készítve, a nyugati értelmiség szószólói – mint az ostoba szektás Sartre – hitet tesznek a Szovjetunió és politikája mellett.

Thorez francia és Togliatti olasz kommunistáit – hogy csak a legnagyobbakat említsük – gyakorlatilag közvetlenül a Kremlből irányították.

A „beat-nemzedék” és a hippi-mozgalmak pacifizmusát meglovagolva szerte a világon a Moszkva lelkes asszisztenciájával, milliós tömegtüntetéseken követelik a lefegyverzést, a „gyarmati népek” szabadságát és az amerikai feketék jogait. A baloldal, melynek száján keresztül Moszkva beszél, előveszi a régi jó marxista brosúrákat. Hatalmas sikere van a három M-nek – Marx, Mao, Marcuse – akik könyveit olvasgatják és lengetik a radikális baloldalivá vált egyetemi tanszékek frissen végzett hallgatói. A fejükben a világ – a marxi intenciók szerint – átpolitizálódik és a valósággal való kapcsolat elvész, lelkesen forgatják Frantz Fanon könyvét, A föld rabjai-t, mely a „kizsákmányolásra” válaszoló forradalmi terror eposzi és hazug apoteózisa, Sartre előszavával jelent meg természetesen. A gaz imperializmus és a gyarmati kizsákmányolás ellen tüntető tömegek árnyékában radikális sejtek kapnak lábra – mint a Vörös Brigádok, vagy a RAF – és árasztják el terrorral Európát és a Közel-Keletet. Szovjet-Oroszország mindvégig fenntartott egy terroristakiképző-rendszert, amelyet a krími Szimferopol katonai akadémiájáról irányítottak, s ahol külföldi „gerillák” és „szabotőrök” végeztek.

A dicső Che Guevara ugyan úgy a Kreml ügynöke, mint Arafat, vagy a többi hivatásos forradalmár.

Mára a Szovjetunió elbukott, a világ egyosztatúvá vált, ám a régi hülyeségek és hazugságok tovább élnek a baloldal ajkán. A ’68-as nemzedék és fiaik megszállták az egyetemeket, az oktatást és továbbadják a zászlót, melyet lelkesen lengetnek az új aktivisták. Soha semmi sem venné rá őket, hogy beismerjék: marhaságokat beszélnek. Ezért gondolják úgy, hogy be kell fogadnunk a „nemes vademberek” tömegeit és közben még bűntudatot is kéne éreznünk. És nem látják, hogy az európai nagyvárosok szemétdombbá vált sikátoraiban szépen lassan érik az új világ, hogy legelőször őket és a keresztényi irgalmat veszejtse el.