Egy kiállítás képe

91
 

 

 

„Szabadság, szerelem!
E kettő kell nekem.”

Petőfi: Szabadság, szerelem

Nagyívű pályát futott be mostanában a fenti kép a sajtóban. Az látható rajta, hogy az SZFE lázadó hallgatói miképpen jelenítik meg Delacroix híres, „A Szabadság vezeti a népet” című képét. Ha egyetlen kifejezéssel akarjuk visszaadni az első benyomásunkat, akkor óhatatlanul Bangóné népies, ám halálosan pontos meghatározása jut eszünkbe: kurva erős kép. 

Az SZFE hallgatóinak alkotása, műfaját tekintve, allegorikus élőkép, és már az ókorban is ismert volt. Itt viszont egy igen modern variációt láthattunk. Ezt próbáljuk műérteni alább. (Figyelem! A kép megtekintése egyeseknél rángógörcsöt, vagy más súlyos tünetet okoz! Megtekinteni csak erős idegzetűeknek javallott!)

Először némi történelmi adalék.

A képet Delacroix az 1830-as párizsi forradalom emlékezetére festette. Ez a forradalom – egy a sok közül, a 19. században Franciaországban éves rendszerességgel volt forradalom – a Bourbon X. Károly ellen robbant ki, akit az idő tájt reakciósnak tartottak. Igazi nyertese Lajos Fülöp, a polgár-király volt, akit aztán egy későbbi – az 1848-as forradalom – során kergetnek el. A harmincas forradalom egyébként a katonaság átállásával dőlt el és nem túl sok hősies jelenet volt benne. Ez azonban nem zavarta a nagy romantikus festőt abban, hogy heroikusan ábrázolja az amúgy mindennapos forradalmat.

De mi most nézzük a hallgatók művét magát. 

A mű kompozíciója az eredetit követi, a főalak nem a kép középpontjában áll, hanem kissé balra, hogy látható legyen, ki vezet kit. Az előtérben elhullott forradalmárok láthatóak kiterülve, különösen érdekes egy kék-fehér kabátba öltözött hősi halott, akinek a hótaposóját fehér rongyba burkolták. Ő nyilvánvalóan halálos bokalövést kapott és a gondos ápolás ellenére is a szabadság mártírjává vált. Mellette balra egy pocakos halott látható, őmellette egy nőforradalmár, aki kezében fakarddal, egy vég vásznat rág. Szájkosárral természetesen. Ennek jelentése nem teljesen tisztázott előttem, tán arra utal, hogy Vidnyánszky sem különb a deákné vásznánál. De ez nem biztos.

Tovább haladva: a vászonnal foglalatoskodó vászoncseléd felé udvariatlanul a fenekét fordítva látható egy újabb szabadságharcos, aki a „blöki csontot kér” pozícióban tekint fel a szabadságra. Hogy mit szeretne, jutalomfalatot, vagy szabadságot, az nem nyilvánvaló, de a kompozíció szempontjából talán mindegy is. 

Mindenféle hullák mögött, a főalak jobboldalán, az eredeti festménynek megfelelően, egy echte „utcagyerek” áll, kezében a szabadságharc elengedhetetlen kellékével: a vízipisztollyal. Egy bölcsész-tarisznyát hord a nyakában, nyilván a muníciónak való vizekkel. Mellette egy középkorú hölgy látható, kezében úgyszintén vízipisztollyal, mellyel éppen a levegőbe lő, ez – gondolom – figyelmeztető lövés a kuratórium számára. Mindehhez az ölén viselt, visszafogott hasitasi dukál, ami rímel a testét borító steppelt műanyag klepetusra. 

Így jutunk el a főalakhoz, a Szabadsághoz magához.

A szabadságot egy rendkívül modern színésznő alakítja, hiszen kijönne belőle két hagyományos színművésznő. (És csak egy honoráriumot kell fizetni neki.) Engem egy érettebb, teljesen kifejlett Nagy Blankára emlékeztet, csak nincs nála a mobilja. Sárga rokolyát visel, melynek méretéből láthatóan kijönne a teátrumi függöny. Mindannyiunk szerencséjére, az eredeti képen láthatótól eltérően, a keblei lemeztelenítéstől ezúttal eltekintettek. Jobb a békesség. Ehelyett pendelyben van, amire valami míder-szerű ruhafélét húzott. A jobbjában magyar zászló, a baljában valami, ami az eredetin szuronyos puska, itt sajnos kivehetetlen. Pedig biztosan fontos. Természetesen – ahogyan az ragály idején illik – szimbolikusan a szabadság is szájkosarat visel. A zászló lobogását – mivel fényes szelek éppen nem fújnak – úgy oldották meg, hogy egy madzaggal ki van kötve az egyik baloldalt álló figura fakardjához. Így, mikor az kardozik, akkor a lobogó roppant impresszív módon lobog. A szabadság baloldalán mindenféle figurák láthatóak játékpuskával, a már említett fakarddal és egyebekkel. A légszélül egy idősebb, kopaszodó forradalmár látható, aki érdeklődve szemléli az eseményeket.

Eddig a látvány.

Miután túlesik az ember a vizuális sokkon, melyet ez a kurva erős kép kelt benne, megpróbálja megfejteni a dolgot. Vajon kinek az ötlete lehetett az élőkép? Mekkora hülye lehetett az, aki úgy gondolta, hogy a nemzet kőszíve megolvad majd a látvány hatására és meglincselik a kuratóriumot? 

Ki volt a látványtervező? (És mit keres az egyetemen?) Kínzó kérdések ezek, melyekre egyelőre nem tudjuk a választ.

Továbbgondolva a problémát, az jut eszünkbe, hogy e mű tulajdonképpen akár autentikus is lehet. Leleplezi az egész cirkuszt, nem más mint önirónia, melyben láthatóvá válik a „szabadságért” folytatott aktuális harc nevetségessége, vízipisztolyostól, fakardostól, tanköztársaságostól, mindenestől. Sajnos a hallgatók eddigi produkciója nem teszi valószínűvé, hogy a mű ilyen szándékkal készült. Sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen ennyire ütődöttek. 

Arra pedig már gondolni sem mer az ember, hogy egyszer majd ők fognak szórakoztatni bennünket.  Bár, már most is azt teszik.