Egy régi május elseje

Akik a rendszerváltozás után szocializálódtak, azoknak ez a nap egy obskúrus Ligetbeli összejövetel csupán, ahol műanyag virsli, langyos sör és sétáló múmiák fogadták az odatévedőt. Nem volt ez mindig így. 

Mikor történetünk játszódik, a kései ’60-as években, a kádári konszolidáció idején – ami azt jelentette, hogy praktikus okokból abbahagyták a gyilkolászást – a legnagyobb ünnepek közé tartozott. Volt ugye még április negyedike, mikor meglehetősen egyedülálló módon megünnepeltették velünk a háború elvesztését és november 7., a nagyoktóberiszocialistának nevezett kommunista puccs aktuális évfordulója. (Ami önmagában is marhaságnak tűnt, hiszen az októberinek nevezett eseményt novemberben kellett ünnepelni.)

Május elsejére készülni kellett.

Az egyes cégek pártbizottságai lázasan készítették a pártot és a nemzetközi proletariátust éltető táblákat, tribünöket ácsoltattak, ahonnan dolgozó népünk vezetői megtekinthették a felvonulókat és megnyugodhattak: minden rendben van, hiszen az alattvalók tömött sorokban, fegyelmezetten vonulnak, ahogyan kell.

Eredetileg, a kommunizmus kezdeti romantikus korszakában a munkásosztálynak még kötelező volt önfeledten ünnepelni, aki nem tette azt elvitte az ÁVH. A kádár-rendszer – egy ügyes mozdulattal – ezen változtatott, a korbácsot felváltotta a mézesmadzag; aki nem vonult fel az nem részesült utána a sör-virsli áldásaiból. Mindenki igyekezett hát minél gyorsabban túlesni a felvonuláson, irigyelték azokat akik elsők lehettek, mert ők hamarabb ihatták le magukat. 

Az iskoláknak azonban továbbra is kötelező volt a részvétel, hiszen mi lehetett volna szebb látvány, mint a fehér ingbe, piros nyakkendőbe öltözött boldog gyermekek vonulása, az alkoholtól kissé már elhomályosuló tekintetű cselédek és disznópásztorok előtt; akiket amúgy párt és állami vezetőknek kellett nevezni. 

Ezeket én rendre megúsztam. Általánosban azért, mert a tanyasi iskolákat azért nem hurcolták be a városba, középiskolában pedig azért, mert tudtam orvosi igazolást szerezni, miszerint aggasztó egészségi állapotom nem teszi lehetővé az ünneplést. A körzeti orvosunk ugyanis – egy volt fasiszta katona orvos – kifejezett élvezettel állított ki ilyen igazolásokat. 

A városban, ahová gimnáziumba jártam, pezsgő kulturális élet folyt, erről ugyanis magunk gondoskodtunk. Jó néhányan, akik avantgárd költőnek, írónak, festőnek gondoltuk akkoriban magunkat, összejártunk, még klubunk is volt, melyet költőileg Purgatóriumnak neveztünk. Ez eredetileg a postások klubja volt, ahol a klubvezető egy megbízható alkoholista volt, akit nem érdekelt, hogy mit művelünk ott. (A városi KISZ vezetést azonban érdekelte a dolog és – tűzvédelmi okokra hivatkozással – be is záratták később.) itt ismerkedtem meg történetünk hősével, Etelével. Igen, valamilyen, csak a szülei által ismert okból, az Etele nevet kapta a keresztségben. 

Valahogyan betévedt hozzánk, és rögtön össze is barátkoztunk, lévén rokonlelkek. Kevés embert ismertem rajta kívül, aki – hozzám hasonlóan – bármely helyzetben, rendkívüli gyorsasággal bajba tudott keveredni. Ennek alapja valószínűleg az volt, hogy ami eszünkbe jutott, azt azonnal, mindenféle mérlegelés nélkül végre is hajtottuk.

Etele bajai volt, ám az ottani gimnáziumból valami félreértés kapcsán kivágták, és elkeseredett szülei a mi városunkban lévő piarista gimnáziumba íratták be, hátha a klerikális reakció tud vele kezdeni valamit. Nem tudtak. Rendszeresen kiszökött az internátusból, egyszer például csíkos pizsamában, mert elvették a ruháit. 

Így aztán az atyák, mit volt mit tenni, behívták a szüleit és eltanácsolták. Hazatért Bajára és magántanuló lett. Ezt onnan tudom, hogy tartottuk a kapcsolatot, néhányszor el is jött hozzánk pár napra. (Később kiderült, hogy e látogatásokat elfelejtette egyeztetni a szüleivel, akik a rendőrséggel kerestették.) Nálunk nem keltett feltűnést, a családot hozzászoktattam az antiszociális egyénekhez, aki furcsa szokásokkal bírtak. Egy ilyen alkalommal vetette fel, hogy a közelgő május elsején ő is fel fog vonulni, mert – mint mondta – jó buli lenne. Egyúttal meg is hívott a jeles eseményre. 

Miután semmi dolgom nem volt, el is utaztam – autóstoppal – Bajára. Baja nem esett messze tőlünk, de akkoriban alig volt forgalom, így az utolsó pillanatban értem oda egy teherautó platóján, mely emelkedett hangulatban lévő Tsz-parasztokat vitt az ünnepségre. (Ők – évszázados paraszti bölcsességgel – tudták, hogy a dolgot nem lehet józanul elviselni.) Mint mondták, a Rákóczi Tsz-ből jöttek. Előttem már akkor is rejtély volt, hogy a vezérlő fejedelem neve miképpen ihlethet valakit Tsz alapításra. (Aki, ahogy egy kiváló osztálytársam dolgozatából értesülhettem erről, a „hős munkácsi védőnő fia” volt –  Az illető osztálytárs egyébként valami korai Kunhalmi Ágnes lehetett, mert egy másik irományban a piócát például ly-nal írta, úgymint „pilyóca”.) 

Megérkezvén hiába kerestem Etelét, otthonról már elment, a várost nem ismertem, így a főtéren lévő tribünhöz mentem, remélve, hogy ott majd megtalálom. Közben a muri már elkezdődött és a pattogó mozgalmi dalok ütemére sorra vonultak a város üzemeinek csoportjai. Mindenki hatalmas táblákat vitt, melyre rá volt írva, hogy ki ünnepel éppen. Az analfabéták kedvéért ezt a hangszórókba is mindig gondosan bemondták.

A tér visszhangzott, a zászlók lobogtak, a szocializmus épült.

Én viszont unatkoztam. 

Egészen addig, míg meg nem láttam Etelét. Két felvonuló csoport között menetelt, csinosan kiöltözve, és egy nagy táblát emelt a magasba, melyen a következő felirat volt olvasható nagy piros betűkkel: „B. Etele magántanuló köszönti Május 1-ét.” Na, őt nem mondta be a hangosbemondó, a szpíkernek elakadt a szava. A tribünön is csönd lett. Én, és még számolatlan százak, röhögőgörcsöt kaptunk.

A titkos és nyilvános rendőrség is tehetetlenül nézte a skandalumot, hiszen mégsem ronthattak be tömegbe, hogy a nyílt színen letartóztassák. Meg is várták, míg elhaladnak és a következő mellékutcánál akarták lekapcsolni, de addigra Etele eldobta valahol a táblát és elvegyült a proletariátus között, úgyhogy otthonról vitték el. Szerencsémre még azelőtt, hogy én odaértem, mert lehet engem is letartóztatnak, mint összeesküvőt vagy bűntársat. 

Etelét aztán elsodorta az élet, barátságunk is megszakadt, nem tudom, mi történt vele később, egyáltalán, él-e még. Utolsó információm szerint valamikor a ’70-es évek elején disszidált, talán a szabadság hazájába, Amerikába, de erre már nem emlékezem biztosan. 

Hát így esett a bajai május elsejém, mert az élet, még diktatúra idején is tudott csodálatos lenni, csak Bajára kellett utazni érte.