Hajléktalanok

„A Nap is besüt a pöcegödrökbe, mégse lesz piszkos.”

Szinópéi Diogenész

„A Fidesz betiltaná a hajléktalanságot” címmel fogalmazást közölt az „Index” nevezetű propagandakiadvány. A hír szerint a fideszes Bajkai István bejelentette, hogy olyan alkotmánymódosítást kérnek beterjeszteni, mely megtiltaná, hogy valaki közterületen lakjon. Arra hivatkozott, hogy „ez nemcsak közbiztonsági, közegészségügyi okokból, hanem a városi élet szempontjából is nehézségeket jelent.” Ahhoz, hogy szemügyre vegyük ezt a dolgot, szükséges néhány általánosabb problémát is megvizsgálni, jelesül azt, hogy vajon mennyire felelős egy döntésképessége birtokában lévő ember a saját sorsáért.

Az a kép, melyet mi látunk a hajléktalanokról az utcán, az már következmény. Az ok, ami miatt valaki ilyen helyzetbe kerül az illető döntésébe/döntéseibe keresendő.

Valahol, valamit elrontott az illető, és annak következtében került oda, ahova.

Ezek a rossz döntések többnyire korán kezdődnek. Akkor mikor az illető nem jár, vagy nem tanul az iskolában, mikor nem szerez szakmát, és ezért (is) nincs munkája és jövedelme. Ehhez társul még a kannás bor vagy a csavarlazító és más népi kábítószerek túlzott fogyasztása. Ezek aztán igen gyorsan tönkre is teszik fizikailag, és onnantól kezdve már valóban – abban a valószínűtlen esetben sem, ha szeretne – nem képesek dolgozni.

Az általam ismert csövesek alapvetően három tevékenységet folytatnak: koldulnak, isznak és alszanak. Illetve van egy átmeneti állapot is, mikor a három tevékenység helyszínei között közlekednek. Mentsége természetesen mindenkinek van. Ha a hajléktalan sorsokat kutató szociológus kérdezi őket, akkor mindenkit a körülmények taszítottak oda. Ő maga – a saját meglátása szerint – nem követett el semmi rosszat. Klasszikus történet az elvált férfi, akit az asszony „kidobott”. Arról már nem nem szokott vallani, hogy állandóan pocsolya részegen járt haza, nem hozta, hanem vitte a pénzt és vegzálta a családot, míg elegük nem lett belőle.

Kérdés mármost az, hogy milyen feladatai és – ami még fontosabb – milyen lehetőségei vannak a társadalomnak, az államnak, az önkormányzatnak. Összefoglalva: nekünk, ezekkel az emberekkel kapcsolatban.

Mindenekelőtt biztos vagyok abban, hogy egy már leépülőben lévő, vagy teljesen leépült, középkorú alkoholistán, akik a csöves népesség jó részét kiteszik, a szó teljes értelmében, nem lehet segíteni. Ez ügyben lehet, hogy vannak csodák, de azok roppant ritkák és számítani nem nagyon lehet rájuk. Enni adhatunk neki, ruházhatjuk és megpróbálhatjuk megóvni attól, hogy télen megfagyjon – ez minden. Ezt pedig elő is írja nekünk a keresztényi szeretet, melynek jegyében létrehoztunk és fizetünk olyan szervezeteket, akik elvégzik ezt a feladatot.

Ám a haladás számára ez mind smafu.

Mindezeket előrebocsájtva térjünk rá most a nevezett kiadvány fogalmazásában foglaltakra. Nem foglalkoznék most itt a libsi propagandakiadványok kötelező gyakorlataival, úgymint: embertelenség, fasizmus, bezzegstadionokravanpénz stb.

Már régen tudomásul vettük, hogy minden létező problémáról, a csövesektől a klímaváltozásig, Orbán tehet.

Túl ezen a kötelezőn, azt írja a cikk szerzője, hogy:
1) nem lehet betiltani a hajléktalanok jelenlétét a közterületeken
2) Kevés pénzt költünk a csövesekre.

Ami az első pontot illeti, magam is úgy vélem, hogy igen erős túlzás a hajléktalanság kérdését az Alaptörvény szintjén kezelni. Értem én, hogy a haladók mindent visszavezetnek az „emberi jogokra”, és – szerintük – azokból az következik, hogy a csöveseknek mindent lehet. Neki joga van büdösnek lenni, kéregetni és az orrom előtt végezni szükségét, nekem pedig – a jogegyenlőség alapján – kötelességem mindezt elviselni. Miután ezt az eljárást a legkülönbözőbb bíróságok akceptálják, nemigen lehet olyan, észszerűnek tűnő szabályt hozni, melyet ne semmisítenének meg azonnal.

Ennek ellenére a kérdés alkotmányba emelése nem ízléses eljárás.

Mi lennénk az első ország, ahol a csövik szerepelnek az Alkotmányban; tán még a címert is megváltoztatnánk és az újon pirossal áthúzva, zöld mezőben két bepisilt csöves aludna a Blahán.

Az is érthető, hogy a csövesek a forgalmas helyeken akarnak koldulni, hiszen ez az iparág alapvetéseihez tartozik.

Ám míg ő forgalmas helyeken nagyobb bevételt realizál, ugyanakkor sokkal több embert is zavar.

Ami a második pontot, a kevés pénzt illeti az erősen vitatható. Mint írják a 10 ezer férőhely körüli hajléktalanszállókra 8-9 milliárdot költünk. Hogy ez sok vagy kevés, azt nem tudom, de az jön ki a számtanból, hogy egy férőhelyre 800-900 ezer forint megy el évente.

Ami egy vaságyra és egy matracra – az Index szerint ebből áll az ellátás – meglehetősen soknak tűnik.

De még ha a becsült összlétszámra – amiről senki semmi konkrétumot nem tud, azért ennyi, mert csak – akkor is 250-300 ezer jön ki csövesenként és évente. Ez szerintem nem kevés pénz. Gondoljuk csak el ennek ellenértékét kannás borban.

De hát ez bizony kevés, írják, mert a szállókon nincs privátszféra, ezért nem akarnak bemenni. Mert az aluljáróban ott van. Ilyesmivel foglalkozó ismerőseim szerint azért nem mennek be, mert nem engedik be őket részegen. Márpedig ezen állapot estére bizony előáll, és aki egész nap dolgozott azon, hogy leigya magát, nem szívesen józanodik ki estére. Az olyan befejezetlenség-érzetet kelt.

Az egész dolog mögött az áll, hogy ez a pénz, ami a hajléktalanok ellátásra megy, igen sok embert tart el, akik nem hajléktalanok.

Minden kisebbségvédelmi ügy mögött egy hálózat áll, fizetéssel, cafeteriával, nyugdíjjal. Nekik elemi érdekük, hogy a kérdés napirenden maradjon, mert úgy lehet növelni az állami apanázst, amivel arányosan nőhet a bérük is. Ezért a pénzért aztán együttérzőek is és leemberteleneznek bennünket, akik nem kapunk, hanem adunk pénzt a csövesekért. Cserébe szagolhatjuk és nézhetjük őket. Furcsa világban élünk.