Halál a gazdagokra!

83

„Egy cifra házban
Örömben, lázban
Összegyűltek a gazdagok.
Énekeltek a gazdagok
Egy cifra házban.” 

Ady Endre: Lázár a palota előtt

Érdekes képek járták be a virtuális világot. A képek a Missouri állambeli Saint Louis városában készültek valamely, immár megszokott, antirasszista tüntetés alkalmával. Azt láthatjuk rajtuk, hogy egy házaspár, Mark és Patty McCloskey, fegyverrel a kézben védik házukat a tüntetők ellen. A hír és illusztrációja jókora feltűnést keltett, olyannyira, hogy még a hazai libsi zászlóshajó, a 444 is megemlékezett róla, mondván: „… az egyik műreneszánsz palazzo tulajdonosai, egy házaspár – a nő mezítláb – a bejárati ajtajuk előtt félautomata fegyverrel és pisztollyal fogadják őket” (mármint a tüntetőket). 

Hogy mi a tanulság a történetből, arról elmélkednénk alább.

Ha szemügyre vesszük a képsorokat, azt láthatjuk, hogy két középkorú, fehér és minden bizonnyal igen jómódú ember áll a saját háza előtt, és mindketten roppant feszültek, zaklatottak, és – fegyver ide vagy oda – nagyon meg vannak ijedve. Az is szembeötlő, hogy egyáltalán nincsenek hozzászokva a fegyverekhez. Sután, időnként önveszélyesen tartják őket, kétséges, hogy ha kéne, tudnák-e használni. Távolról sincs meg bennük, a más videókban látható, a fegyverekhez szokott redneckek fegyver adta nyugalma, lazasága, mely persze sokkal fenyegetőbb, hiszen látszik: ha szükséges nagy szakszerűséggel használni is tudják, ami a kezükben van. 

Riadt hőseink számára láthatóan teljesen idegen az a gondolat, hogy maguknak kell megvédeniük, ami az övék. Konszolidált világban éltek eddig, ahol ezt a feladatot az állam látta el, és most, hogy az erőszakszervezetek, az igazságszolgáltatás láthatóan feladta e funkcióját, valójában fogalmuk sincs, mit és főleg hogyan kéne tenniük. Amint helyükben – bármekkora is a szánk – minden bizonnyal mi sem nagyon tudnánk.

A kényelemhez, biztonsághoz szokott emberbe mélyen beleivódott a „Ne ölj!” parancsa, márpedig a fegyver gyilkol. Azért csinálták. A töltött fegyver, az avatatlanban önmagában is frusztráló érzéseket kelt, hiszen elég egy apró mozdulat, és valaki meghal.

Nem könnyen lesz egy jómódú ügyvédből hirtelen Rambo. 

Így aztán akár nevetségesnek is tekinthetjük a két ember szerencsétlenkedését, csakhogy nagyon nem az. És különösen nem az, ha elolvassuk a marxista csőcselék-ideológiával átitatott, libsi orgánum magyarázatát a látottakról. Akkor inkább sírni támad kedvünk.

A 444 ugyanis sajátosan keretezi a látottakat. A család házát a „műreneszánsz palazzo” elnevezéssel illetik és utalnak arra, hogy a tulajdonosai gazdagok. Egy másik cikkre hivatkoznak, melyben leírják, hogy miképpen jutott birtokába a nevezett házaspárnak az épület és mit kezdtek vele. Ebből kiderül, hogy az épületet igencsak lerobbant állapotban vásárolták meg és egész eddigi életüket, pénzüket a felújítására költötték. A 444 cikke szerint az épület és berendezése pedig giccses és rossz ízlésről tanúskodik.

Zárójel. Mi, régóta élők, még élénken emlékezünk, hogy 1958 júliusában jelentek meg az MSZMP művelődéspolitikai irányelvei, melyekben meghirdették „a burzsoá életszemlélet és gondolkodásmód, erkölcs és ízlés” elleni harcot. Mert a burzsoának nem lehet jó ízlése, az csak az elkötelezett proletárnak dukál. Hogy ez mennyire így van, annak bizonyítékaképpen elég csak megnézni a Rákosi-portréfestészet nagyszerű alkotásait. Zárójel bezárva. 

Természetesen lehet vitatkozni a McCloskey család ízlésén. Lehet azt giccsesnek, visszataszítónak nevezni, ám egyvalami a belinkelt cikkből kiderül, ők egész életüket ennek szentelték. Ez az épület és berendezése lett valahogyan életük célja és értelme, ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy előszedik a nem használt, de biztos ami biztos alapon beszerzett fegyvereket és kiállnak megvédeni, miközben lelkük mélyén tudják: alapvetően ők nem alkalmasak erre.

A 444 cikke azt sugallja, hogy vannak egyfelől a felfegyverzett, rossz ízlésű, erőszakos, fehér burzsoák, akik szemben állnak a békés, szegény, igazságot követelő néger tüntetőkkel. Ez tökéletesen megfelel annak a képnek, amit a történelemről a gyerekeinknek, hazug módon, a mai napig tanítanak. Eszerint a baloldali forradalmak mindig úgy kezdődtek, hogy a gaz burzsoázia erőszakot alkalmazott, a forradalmárok csak visszaütöttek.

Igaz, roppant alaposan, hiszen csak a legutóbbi visszaütés világszerte vagy 100 millió halottal járt. 

A cikk illedelmesen hallgat arról is, hogy vajon miért gondolta úgy az ügyvéd-házaspár, hogy ezt kell tennie? Középkorúnak látszanak, biztos megéltek már néhány tüntetést, ám akkor mégsem érezték szükségét, hogy fegyvert ragadjanak. Most mégis ezt tették, nyilván azért, mert úgy látták, ez most valami más. Más, mert közösségük tébolyult vezetői átengedték az erőszak monopóliumát a fehérellenes rasszizmussal indoktrinált csőcseléknek, és ők ezúttal inkább e csürhe lábát csókolgatják. Névlegesen valamilyen irracionális bűntudattól hajtva, valójában azonban az általuk elszabadított pusztítás felett érzett ijedt tehetetlenségből. 

„Halál a gazdagokra!” – sugallja a cikk, felidézve a marxizmus két talpkövét, az irigységet és a pusztításvágyat.

Halál a gazdagokra, mert ki mernek állni jószágaik védelméért, mert azt képviselik, hogy aki tanul, keményen dolgozik, annak joga van a jólétre és a tulajdonra. A szegényekért, az elnyomottakért folytatott, álszent libsi nyivákolás szörnyű termést hozott. Nem tudom, a két ijedt, összezavarodott, szerencsétlen ember, akár felfegyverezve is, elég lesz-e a pusztítás megfékezéséhez. 

Mi, itt, ma még, védettnek érezhetjük magunkat. De ne legyenek kétségeink, a cikkhez hasonló apró, aljas sugalmazásokkal is, napról napra közelebb kerülünk e két ember dilemmájához: harcolni, ahogyan tudunk, vagy letérdelni?